Lekció: 2Kir 5:15-17

Alapige: Lk 17:11-19

Énekek:
342 – Úr Isten, kérünk tégedet: Keresztelj és moss meg minket
111 – Hálát adok, Uram, néked
204 – Krisztusom, kívüled nincs kihez járulnom
546 – Adj, Úr Isten, nékünk Szentlelket
725 – Új szívet adj, Uram, énnekem

A gyermekeinknek már a legkisebb korban megtanítjuk, hogy ha kapnak valamit, azt illik megköszönni. És nagyon szégyelljük magunkat, ha a gyerekünk, még unszolásra sem mondja, hogy köszönöm; egyszerűen nem akarjuk, hogy a gyerekeink neveletlenek legyenek.

A szeptember 14. környéki egyik vasárnapunkat kineveztük a mi gyülekezetünk egyik saját ünnepének és amikor erről a napról beszélünk, akkor ezt általában „gyülekezeti nap”-ként említjük, ezzel is utalva arra, hogy a gyülekezet önállóvá alakulásának évfordulóját ünnepeljük. De ahogy erre a napra készültem – akik a múlt héten voltak, azok tudják, hogy már a múlt héten is erre a napra néztünk előre – valami nagyon fontosat a szívemre helyezett Isten egy történeten keresztül. Az elnevezéseknek van jelentősége, mégha csak árnyalatnyi is az eltérés. Ez az árnyalatnyi, amit szeretnék nektek is a szívetekre helyezni: „hálaadó nap”. Vagy ha meg akarjuk tartani a „gyülekezeti” kifejezést, akkor legyen „hálaadó gyülekezeti nap”.

Hálát adunk azért Istennek, hogy van keresztyén gyülekezet Gyálon, ezen a lelki családon belül pedig református gyülekezet. Hálásak vagyunk azért, hogy ez a gyülekezet a miénk, és hogy mi ehhez a gyülekezethez tartozhatunk – és nem a gyülekezetnek vagyunk hálásak, hanem a gyülekezetet a Lelkével életre hívó és Lelkével éltető Istennek. Hogy pedig miért is lényeges a hálaadás – sokkal lényegesebb az illendőségnél, vagyis annál, hogy illik megköszönni, ha valamit kapunk? Erről szeretnék beszélni: Megmentve a hálaadás erejével. A mai alapigénk a Lk 17:11-19

¹¹Amikor Jézus úton volt Jeruzsálem felé, Samária és Galilea között haladt át. ¹²Amint beért egy faluba, szembejött vele tíz leprás férfi, akik távol megálltak, ¹³és kiáltozva kérték: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! ¹⁴Amikor meglátta őket, így szólt hozzájuk: Menjetek el, és mutassátok meg magatokat a papoknak! És amíg odaértek, megtisztultak. ¹⁵Egyikük pedig, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és fennhangon dicsőítette Istent. ¹⁶Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki. Ez pedig samáriai volt. ¹⁷Megszólalt Jézus, és ezt kérdezte: Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc? ¹⁸Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen? ¹⁹És ezt mondta az Úr: Kelj fel és menj el, a hited megtartott téged.

A következőkről szeretnék beszélni a mai alkalommal:

1. A történet
2. A leprások hite
3. A visszatérő
4. A gyógyulásról
5. Tanulságok – Jézus kérdéseiből kiindulva

A történet

A történet a tíz leprás férfi meggyógyításáról szól, amit csak Lukács jegyzett le az evangéliumában. Ez gyógyítás Jézus utolsó nagy útján történt Jeruzsálembe, ahol azután meghalt értünk a kereszten. Különleges ez a történet több szempontból is. Egyrészt azért különleges, mert

1. Jézus jellemzően egyenként foglalkozott a hozzá irgalomért, gyógyulásért forduló emberekkel, itt viszont csoportosan gyógyítja meg őket.
2. Tulajdonképpen Jézusnak nincs semmilyen gyógyító cselekedete vagy szava. Nem érinti meg őket, nem nyilvánítja ki a gyógyulásukat, csak ad nekik egy egyszerű utasítást: „Menjetek el, mutassátok meg magatokat a papoknak.” Még csak ígéretet sem tesz.
3. Mert mélyebb betekintést enged a gyógyítási csoda utóéletébe. Mi is történt ezekkel az emberekkel a csodás gyógyulásukat követően. Hogyan reagálták le azt, ami velük történt, és mi ennek a kihatása az életükre, kimondva és kimondatlanul is?

A leprások hite

Ahogy Jézus haladt befelé egy faluba szembejött vele ez a tíz leprás férfi, akik az elkülönítési szabályokat betartva nem mertek közeledni Jézushoz, ezért távolról kiáltottak neki:

Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!

Rögtön kiderül, hogy már hallottak Jézusról, többé-kevésbé tudják, hogy kicsoda ő, és azt is, hogy ha segítségül hívják, akkor segít rajtuk. Jézus gyógyított meg már leprást, gutaütöttet, halálos láztól szenvedőt, támasztott fel halottat. De azt is tudják, hogy irgalommal és szeretettel beszélt a bűnösökkel, a kiközösítettekkel és a megvetettekkel. Az evangéliumok leírása szerint sohasem mondott Jézus olyat, amivel egyetlen kiszolgáltatott embert, vagy embercsoportot megszégyenített, megalázott volna. Egyedül a nagyhangú képmutatókat ostorozta. Szóval teljes joggal bíznak abban, hogy Jézus meg fogja tenni, amire kérik: könyörül rajtuk.

Nyilván tudjuk azt is, hogy ebben a kérésben milyen vágy fogalmazódik meg – szeretnének megszabadulni a leprájuktól és visszatérni az egészséges emberek közé. Mégis nem konkrétan ezt mondják. Nem azt mondják: Jézus, vedd le rólunk a leprát! Csak annyit: „Könyörülj rajtunk!”

Ebben nemcsak az a hitük fejeződik ki, hogy Jézus képes ezt megtenni, hanem az az alázat is, hogy bármit is tegyen irántuk való könyörületből, azt ők elfogadják. Ez pedig lehet, hogy nem a leprától való meggyógyítás lesz, hanem valami más. Erre a „mester” kifejezés is utal, ami itt nem tanítómestert jelent, hanem sokkal inkább „főnököt”, „parancsnokot”. Tudom, hogy a mai nyelvben negatív a csengése, de ilyesmit mondanak: „Jézus, főnök, könyörülj rajtunk.”

És itt álljunk meg. Egészen bizonyosnak vehetjük, hogy ebben a tíz emberben munkálkodott a hit, ami nemcsak a megszólításban, nemcsak a kérés alázatosságában mutatkozik meg, hanem abban is, hogy rögtön engedelmeskedtek neki, amikor annyit mondott nekik, hogy mutassák meg magukat a papoknak. Jézus nem mondott gyógyító szavakat, nem adott gyógyulásra vonatkozó ígéreteket és elindultak. Leszűrhetjük a következtetést, ezek az emberek őszinte vágyakozással és hittel keresték Jézust, vártak tőle könyörületet, hittel engedelmeskedtek a szavának és éppen ezért hitből gyógyultak meg, miközben úton voltak a papok felé, hogy azok gyógyultnak nyilvánítsák őket. Természetesen nem Jézustól függetlenül – de mégiscsak hitből.

Azonban itt van egy nagyon fontos dolog. Ez a hitnek még csak a csírája – mégha olyan nagy dolgokban is mutatkozott meg, mint a Jézushoz kiáltás, a Jézusnak való feltétlen engedelmesség és a gyógyulás. Sokszor azt gondoljuk, hogy ez már a hit csúcsa. A Szentlélek azonban éppen arra akar rávilágítani, hogy ez nem a hit csúcsa, csak még a csírája. Mert az egész történet fényében világossá válik az, hogy a fiúvá fogadás Lelke még nem szülte újjá őket.

A visszatérő

A történet ott kap egy sajátos fordulatot, amikor Lukács bemutatja a csoda utóéletét. Ami viszont összességében nem a hit sikertörténete. Mert ennek a történetnek a fókuszában nem a csoda áll, hanem a hit. Ezzel Lukács megvilágít egy rendkívül fontos dolgot a hívők számára. A hit csúcspontja nem a gyógyulásban van, hanem a megmentett és hálás életben.

Egyikük pedig, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és fennhangon dicsőítette Istent. ¹⁶Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki. Ez pedig samáriai volt.

Nem mellékes esemény ez a gyógyulás után, hanem nagyon is lényeges, amit világosan jelez, hogy Jézus szóvá is teszi:

Jézus ekkor így szólt: „Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?”

Ez pedig rögtön azt a kérdést is nekünk szegezi. Tulajdonképpen hányan gyógyultak meg? Tényleg tízen? Vagy csak az az egy? Miért kérdezem így? Azért, mert éppen az evangélium üzenete az, hogy az egészség több mint a test gyógyulása. Az egészséget, az igazi egészséget az ember elvesztette az Éden kertjében a bűnnel. Amikor Jézus meghirdette az evangéliumot, akkor ennek az elvesztett egészségnek a helyreállítását hirdette meg.

Mert Jézus evangéliumából világos – ha valami nem fedi előttünk homályba az igazságot – hogy az emberi élet csak Isten irgalmába ölelve lehet egészséges. Sőt! Ha ebben a nagy összefüggésben nézzük egészséges akkor is, ha betegségek sújtják, de beteg akkor is, ha orvosi szempontból többé-kevésbé egészségesnek tekinthető.

Szóval tízen kértek irgalmat, tízen indultak el a papokhoz és tízen tisztultak meg útközben; azonban csak egy tért vissza Jézushoz Isten nagy hangon dicsőítve és leborulva Jézus lábához hálát adni: vajon hányan gyógyultak meg?

Csak ez az egy. Jézus világossá teszi ezt, amikor a gyógyulását megerősíti és bátorítja, hogy sokkal több történt vele mint az, hogy lement róla a lepra.

Kelj fel, menj el, hited megtartott téged.

A gyógyulás

Úgy is mondhatjuk: a hited megmentett téged. Ez a gyógyulás! Azt a szót használja itt a Szentírás, ami az üdvözítés szava, az örök életre megmentés, megtartatás szava. Azt a szót használja itt Jézus, amit Péter is használ a Nagytanács előtt, amikor bizonyságot tesz a názáreti Jézus Krisztusról:

nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk. [ApCsel 4:12]

Tízen tisztultak meg a leprától, de csak egy gyógyult meg. Mi mentette őt meg? Az, hogy Jézus irgalma nem csak a bőréig hatolt, hanem a szívéig. Neki eljutott a szívéig Isten szeretete a Szentlélek által. Ez viszi őt Jézushoz, hogy leboruljon a lábához: fennhangon dicsőítse istent és hálát adjon Jézusnak. Ő volt az egyetlen, aki meggyógyult.

Tanulságok

Vonjunk le néhány tanulságot, amelyekben Jézus elgondolkodtató kérdései lesznek a segítségünkre. Jól tesszük, ha ezeket a kérdéseket úgy hallgatjuk, mintha nekünk szólnának, hiszen Jézus is az ott álló tanítványoknak tette fel a kérdéseit.

„Vajon nem tízen tisztultak-e meg?”

Az első, amit láthatunk ebből, hogy Jézus számon tartja azt, hogy kiket ajándékozott meg. Odafigyel azokra, akik ajándékaiból részesültek. Ezzel együtt azt is megfigyelhetjük, hogy Isten minden mértéket felülmúlóan osztja ajándékait, ahogy erről Jézus a Hegyi Beszédben is beszélt:

felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak.

Isten nemcsak az őt követőkről visel gondot, hanem az őt tagadókról is. Nemcsak az ún. jókat ajándékozza meg, hanem a gonoszokat is.

Jézus számon tart téged is a megajándékozottak között.

Az emberek döntő többsége úgy élvezi Isten jóságát, gondoskodását, sőt még a csodáit is, hogy lényegében tudomást sem vesz róla. Egyáltalán nem gondolja, hogy ezért köszönet járna Istennek. Hiszen ő szerezte meg magának, ő dolgozott meg érte; ő küzdötte le a rákot. Ezt különösen is szeretem, amikor hírességekről úgy cikkeznek: „legyőzte a rákot”. Ha valamiről biztosat állít a Szentírás az az, hogy senki sem győzte le a leprát, a vakságot, a süketséget, a gutaütöttséget – ezeket egyedül Jézus tudja legyőzni. Vegyük komolyan még azok életében is, akik semmit sem tudnak Jézusról, vagy hisznek Jézusban – csak és kizárólag Jézus Krisztus az Isten Fia tudja legyőzni. Ha van orvosi segítség, ha nincs.

„Hol van a többi kilenc?”

Bár számon kérésnek tűnik, de ha arra gondolunk, hogy ez a kérdés a tanítványoknak szól, akkor tudjuk, hogy nem számonkérés. De jogos és szomorú a kérdés.

Először is rávilágít arra, hogy milyen sokan keresik Istent a bajban és a nyomorúságban.

Nyilván nem mindenki. Sokan még inkább Isten ellen fordulnak. Jób felesége is arra ösztönözte Jóbot, hogy átkozza Istent. Nem is értette, hogy a csapások ellenére is Jób miért Istenhez fordul.

Még most is kitartóan feddhetetlen vagy? Átkozd meg Istent, és halj meg! [Jób 2:9]

János a mennyei Jelenések könyvében is ír arról, amikor Isten Krisztus visszajövetelét előre jelző jelei és csapásai sújtják a földet, hogy az emberek nem akarnak megtérni. A 16. fejezetben egyenesen ezt olvassuk:

A negyedik angyal is kiöntötte a poharát a napra, és megadatott neki, hogy gyötörje az embereket annak tűző sugarával; és az emberek gyötrődtek a nagy hőségben, és káromolták az Isten nevét, akinek hatalma van ezek fölött a csapások fölött, de nem tértek meg, hogy dicsőséget adjanak neki. [Jel 16:8-9]

De még így is, ha baj van és nyomorúság, sokan keresik Istennél a megoldást. Kiáltanak, könyörögnek és Isten ad megoldást. Ad gyógyulást, ad kimenekedést a bajból. És amikor ez megtörténik mennek tovább. Lehet, hogy elmormolnak egy köszönetet, de nem térnek vissza Jézushoz, ahhoz a közösséghez, ami Jézus körül van.

Ez az ember, aki visszatért mit csinált? Először a többivel együtt fennhangon kiáltott Jézushoz könyörületért. Majd visszatért és ugyanolyan fennhangon dicsérte az Urat.

Vajon a hálaadásunknak nem ugyanolyan intenzívnek és kitartónak kellene lennie, mint a könyörgésünknek? És még magunkon is azt vesszük észre, mintha az egyensúly nem lenne meg a kettő között. Persze nem ilyen patikamérlegen mérve: egyszer kértem, akkor egyszer jövök el hálát adni. Százszor kértem, akkor százszor jövök el hálát adni.

Mert mi történt azzal az egyel, aki visszatért, és mi nem történt azzal a kilenccel, aki nem tért vissza. Amikor az az egy visszatért dicsőítve Istent, akkor ő elismerte Jézus fennhatóságát az élete felett egyszer s mindenkorra. A többi kilenc erre nem volt hajlandó. Az ajándékot elfogadták – de Jézust nem tették Úrrá. Az az egy megmenekült az örök életre, a többi kilenc bár meggyógyult, de nem menekült meg.

A 2. világháború után általános megfigyelés volt, hogy míg a háború alatt rendszerint tele voltak a templomok imádkozó emberekkel, a negyvenes évek végére és az ötvenes évek elejére igencsak megcsappant az Istent keresők száma. Nemcsak a keleti elnyomás alatt, hanem nyugaton is. Elfogyott a hála.

„Hol van a többi kilenc?”

Tulajdonképpen minden üres hely a templomban ezt a kérdést ismétli. Vajon a most üresen maradt helyek nem ezt a kérdést visszhangozzák? Nem vádként, különösen nem a jelenlevőkkel szembeni vádként.

Jézus örömmel lát minket, akik itt vagyunk a gyülekezeti hálaadó napunkon, de mégis ha belegondolunk abba, hogy kik hiányoznak az üres helyekről? Kik hiányoznak mellőlünk? Vagy hányszor marad üres a mi helyünk egyszer, majd egyre többször?

A hited megmentett téged?

Ámen