Lekció: 1Pt 5:6-11
Alapige: Mt 14:22-31
Énekek:
77 – Az Istenhez az én szómat
173 – Mely igen jó az Úr Istent dicsérni
154 – Ó, én két szemeim, ti az Úrra nézzetek
727 – Lelkem drága Jézusa
Egy katolikus, egy evangélikus és egy református lelkész beszélgetnek a vízen járás bibliai történetéről és azon morfondíroznak, hogy ez vajon hittel megismételhető-e. Végül arra jutnak, hogy tesznek egy próbát. Kimennek a közeli tóhoz, beülnek egy csónakba, beljebb eveznek. A katolikus pap mond egy fohászt: „Dicsértessék a Jézus Krisztus”, kilép a csónakból és jár a vízen. Megy egy kört, majd visszaül a csónakba. Ezután következik az evangélikus lelkész, mond egy fohászt: „Erős vár a mi Istenünk”, majd kilép a csónakból, ő is megy egy kört a tó felszínén, és visszaül a csónakba. A református lelkész is nekidurálja magát, felkiált: „Egyedül Istené a dicsőség!”, kilép a vízre és azonnal elsüllyed. Megjegyzi a katolikus pap: „Református testvérünknek valóban nagy hite van, de most már mutassuk meg neki is a cölöpöket.”
Most néhány vasárnapon keresztül olyan történeteken keresztül ér el hozzánk Isten üzenete, amelyben a Simon halászból lett Péter apostol életéből veszünk néhány emlékezetes eseményt. Ő az, akit Jézus Kősziklának nevezett el.
A viccből már többen bizonyára sejtik, hogy a mai történetünk is a múltkorihoz hasonlóan egy csoda lesz, amit a Genezáreti-tavon élt át az apostol Jézussal. Alapigénk: Mt 14:22-31
Ezután nyomban sürgetni kezdte tanítványait, hogy szálljanak hajóba, és menjenek át előtte a túlsó partra, amíg ő elbocsátja a sokaságot. 23Miután elbocsátotta a sokaságot, egyedül felment a hegyre imádkozni. Amikor beesteledett, egyedül volt ott.
24A hajó pedig már messze eltávolodott a parttól, és a hullámok között hányódott, mert ellenszél volt. 25Már hajnalodott, amikor Jézus odament hozzájuk a tengeren járva. 26Mikor pedig a tanítványok meglátták, hogy a tengeren jár, megrémültek, és ezt mondták: Kísértet ez! És ijedtükben felkiáltottak. 27De Jézus azonnal megszólította őket, és ezt mondta: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek! 28Péter ekkor így válaszolt neki: Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen! 29Ő pedig így szólt: Jöjj! És Péter, kiszállva a hajóból, járni kezdett a vízen, és elindult Jézus felé. 30Amikor azonban az erős szélre figyelt, megijedt, és amint süllyedni kezdett, felkiáltott: Uram, ments meg! 31Jézus pedig azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és ezt mondta neki: Kicsinyhitű, miért kételkedtél?
A történet
Egy olyan történetet olvastam fel, ami a legjobb tudomásom szerint soha többé nem ismétlődött meg a történelemben: Jézus éjszaka a viharos tó felszínén közeledett az ellenszélben, hullámok között hánykolódó hajóban levő tanítványaihoz. Azok megijedtek a sötétben közeledő alaktól – azt kiabálták, hogy kísértet. Jézus azonban megnyugtatta őket ezekkel a szavakkal: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek.”
Péter ezt követően azt mondta, hogy ha valóban Jézus az, akkor adjon parancsot arra, hogy odamenjen hozzá a vízen. Amikor Jézus szájából elhangzott a parancs, akkor Péter kilépett a hajóból és tett néhány lépést a vízen. A hullámok azonban megijesztették és elsüllyedt; emiatt segítségért kiáltott Jézushoz, Jézus pedig megmentette őt. Nagyon röviden ennyi a történet.
A csoda egyedisége
Ahogy a bevezetőben említett viccben is a három lelkész beszélgetésének nagy kérdése ez volt: megismétlődik-e ez a csoda?
Nos egyértelműen egyedinek tekinthetjük ezt a csodát; soha, sehol nem ismétlődött meg ez a történelem folyamán, semmilyen formában. Nem tudunk a keresztyén misszió történetéből olyan történeteket, amikor a misszionáriusok a vízen jártak volna. De jézusi ígéret sincs ehhez kapcsolva – Jézus sem mondta az utolsó beszédeiben, hogy vizeken fogtok járni. Éppen ezért ennek a történetnek a keresztyén értelmezésénél rendszerint átvitt értelmet fognak használni. Először nézzünk egy általános értelemben értelmezését, egy alapüzenetét ennek a szakasznak, azután részletesebben foglalkozunk Péterrel.
Jézus nem hagy magadra a hullámok között
A tanítványok azért vannak a hajóban, mert Jézus kényszerítette őket arra, hogy induljanak el nélküle a túlsó partra, és azt mondta nekik, hogy később fog csatlakozni hozzájuk. Két okot olvasunk erre.
Az egyik az, hogy a sokaság elbocsátása időigényes feladat volt. Az az ötezer ember, aki jóllakott az öt kenyérből és a két halból valószínűleg úgy búcsúzott Jézustól, hogy akár egyénileg, akár kisebb csoportokban áldást várt tőle. Ez volt tehát az egyik ok, hogy Jézus meg akarta még áldani azokat az embereket búcsúzóul,
A másik ok az, hogy szeretett volna egyedül maradni az Atyával, ezért felment a hegyre imádkozni. Neki ez volt a pihenés, a kikapcsolódás, amikor egyedül lehetett csöndben, az Atyával. Látjuk az evangéliumokból, hogy az emberek megállás nélkül keresték őt, mindenki a maga bajával, fájdalmával, bűnével – ki mivel. Úgy tűnik Jézusnak kevés ideje maradt az Atyával való időtöltésre, de félrevonult.
Eközben azonban éjszaka erős szél kerekedett, ráadásul a haladási iránnyal szemben. Nem olvassuk, hogy életveszélyben lettek volna, mint korábban, amikor Jézus lecsendesítette a tengert, de így is elég kimerítő és ijesztő lehetett a sötétben, a hullámok között, ellenszélben evezni. Jézus látta azt, hogy mennyire küszködnek, ami jelenti a fizikai, lelki kimerültséget. Ekkor a vízen járva közeledett hozzájuk, hogy minél előbb bátorítsa és megerősítse őket. „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!”
Világos a történet bátorítása, amit az evangélisták a középpontba helyeznek. Három evangéliumban szerepel ez a történet, és az evangélistáknál ez a mozzanat a történet csúcspontja, amikor Jézus azt mondja a tanítványoknak: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” – És hárman háromféleképpen fejezik be, de a lényeg egy irányba mutat: Jézus odaáll melléjük, megnyugtatja őket jelenlétével és szavával és végül elcsendesedik a szél, ők pedig partot érnek.
Jézus közel van hozzánk a küszködéseinkben. Az éjszaka a hullámzó vízen erős ellenszélben olyan sok mindent jelenthet. De az egészet áthatja a félelem, a bizonytalanság. Sőt akár még az is, hogy miért kellett Jézusnak ebbe belekényszerítenie bennünket? Mennyivel könnyebb lenne a helyzetünk, ha Jézus nem visz bele minket ebbe a helyzetbe, ha megóv bennünket attól, hogy sötétben, szembeszélben, félelmetes hullámok között kell hajóznunk.
Nem olyan nehéz elképzelni ennek a helyzetnek a félelmetességét, még úgy is, hogy nincsenek közöttünk sokan olyanok, akik sötét és viharos tavon hajókáztak szembeszélben. De át tudjuk élni azt, amikor ránk borul a sötétség, amikor folytan csak akadályokba ütközünk – leginkább az emberi rosszindulat akadályaiba –, amikor úgy érezzük, hogy minden összeesküdött ellenünk, minden és mindenki ellenünk fordult, amikor annyira magunkra maradunk. Még Jézus sincs ott. De már közeledik. Mit ne felejtsünk el?
Először is ne felejtsük el, hogy amikor Jézus Krisztus végigment a megváltásunk útján, amikor magára vette minden bűnünket és felvitte a keresztre a rá nehezedő sötétségnek, és Isten haragjának olyan fokú súlyát kellett elhordoznia, amit szerintem elképzelni is képtelenek vagyunk; amikor így kiáltott fel:
Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? [Mk 15:34]
Ezzel vette le rólunk Isten haragját. És most ugyanez a Jézus közeledik a tanítványokhoz kétségbeejtő helyzetükben. Ezt élte át Pál apostol is, amikor utolsó fogsága idején, tudva, hogy a kivégzésére vár a következő bizonyságot adta:
Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, mindenki elhagyott. [2Tim 4:16]
A nagy apostol mellett nem állt egyetlen keresztyén testvér sem. De nem vádolja őket – hozzáteszi még azt is:
Ne számítson ez bűneik közé!
A legfontosabbat azonban ezután mondja el:
De az Úr mellém állt, és megerősített, hogy elvégezzem az ige hirdetését, és a pogányok valamennyien meghallják azt. Azután megszabadultam az oroszlán torkából. 18Meg is szabadít engem az Úr minden gonosztól, és bevisz az ő mennyei országába. Övé a dicsőség örökkön-örökké.[2Tim 4:17-18]
Egyrészt átéli azt, hogy Jézus Krisztus ebben a helyzetben is erőssé teszi a bizonyságtételre, azután megtapasztalja azt, hogy abból a szorult helyzetből kisegíti, de azt is tudja, hogy ez csak átmeneti. Bizonyságot tesz az átmeneti megszabadulásáról, ugyanakkor messzebb lát és nekünk is megmutatja ennek távlatait. Egészen bizonyos abban, hogy a végső szabadítás nem kétséges: „bevisz az ő mennyei országába.” Mert az Úr mellé állt és megerősítette.
Jézus így közelít tanítványaihoz, amikor már kimerültek fizikailag, lelkileg és egyre jobban fogyott a reménységük.
Kísértet? Látomás?
De éppen itt a bökkenő. Jézus közeledik hozzájuk és ők mit látnak? Nem ismerik fel Jézust a sötétben, hanem azt hiszik, hogy valami kísértet, látomás. Ők Jézus helyett rémeket látnak. Vajon miért? Miért ez az első gondolatuk? Nem vitatom, rendkívüli és szokatlan jelenség egy vízen járó alak, de miért gondolják rögtön azt, hogy kísértet? Miért nem az jut eszükbe, hogy Jézus jön a segítségükre? Ez a gondolat most maradjon csak kérdés, mert arra szeretnék most figyelni, amire Máté evangélista irányítja a figyelmet. Péter reakciójára.
„Ha te vagy …”
Ahogy a tanítványok felkiáltottak ijedtükben, Jézus azonnal megnyugtatja őket a szavaival – „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!”
Péter ekkor így szólt Jézushoz:
Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vizen.
Tudjuk a folytatást, Jézus azt mondta neki „jöjj”, amire Péter elindult ugyan Jézus felé, de azután az erős szélre figyelve elkezdett süllyedni. Ekkor segítségért kiáltott és Jézus kiemelte a vízből.
Most jön egy fontos és szerintem izgalmas kérdés. Ez a történet vajon a hitről szól, vagy valami másról? Azért is teszem fel ezt a kérdést, mert sokan Péter vízen járását valami nagy hitbeli lépésnek tartják. Pedig – bár első látásra lehet, hogy úgy tűnik – nem az.
Ebben az olyan – egyébként nagyon szép, és emellett komoly lelki igazságokat megéneklő ének is megzavarhat, mint az amelyik így kezdődik: „Meghívtál, hogy vízre lépjek …” Nagyon szép lelki ének, én is szeretem, de ahogy ezt a történetet forgattam a szívemben egyre inkább az érlelődött ki bennem, hogy minden szépsége ellenére csak a kiindulópont hibás. Mindjárt látni fogjuk, hogy miért, de ehhez a történetet a teljes folyamatában kell látni. Mert ez azután a hitgyakorlatba is átszűrődhet, és végül pont az lehet a következménye, mint amit Péternek kellett átélnie. Kapálózás a hullámok között, ahogy a Kőszikla süllyedni kezd.
Pár hónappal ezelőtt futottam össze a kedves keresztyén testvérrel, akivel régen találkoztunk már, és nagy lelkesen ecsetelte, hogy úgy döntött kilép a munkahelyéről, de még nem tudja hol fog elhelyezkedni: így mondta: „Kiléptem a vízre …” Remélem azóta nem süllyedt el, mint Péter.
Mert Péternek ezt a süllyedést át kellett élnie, amit megérthetünk Jézus dorgáló szavaiból is:
Kicsinyhitű, miért kételkedtél?
De vajon mire utal Jézus ezekkel a dorgáló szavakkal? Arra, hogy nem volt elég hite a vízen járáshoz? Vagy valami másra? A kicsinyhitűség problémája valahol máshol kezdődött.
Azzal, hogy Péter eleve kételkedett Jézus szavában. Hogy is fogalmaz?
Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vízen.
Péternek egyszerűen nem elég Jézus Krisztus kijelentése önmagáról, hogy valóban ő közelít hozzá a bajban, hogy nincs félnivalója, további feltételeket támaszt. Bizonyítsd be, hogy te vagy! Addig nem hiszem el, hogy tényleg te vagy, amíg ezt be nem bizonyítod egy csodával. Jézus belemegy a „játékba”. „Gyere.” – mondja neki, és Péter elindul. Nem tudjuk, hogy Péter hány lépést tett a vízen, de az biztos, hogy nem ért oda Jézushoz, hamar elmerült.
Mi okozta a bajt? Péter nem hitt Jézus szavának, amikor kijelentette, hogy ő közelít a bajban. Bizonytalanságát, kételkedését úgy próbálta leplezni, hogy feltételeket szabott Jézusnak, és utasítgatta őt. Péterre ez egyébként is jellemző volt, hogy egy-egy helyzetben ő akarta irányítani Jézust. Amikor Jézus beszélt arról, hogy neki meg kell halnia a kereszten, azután pedig fel kell támadnia, dorgáló szavakkal akarta helyretenni a Mestert.
Egészen biztos vagyok benne, hogy Jézus tudta, hogy mi lesz a vége ennek a kalandnak. Péternek ugyanis valami nagyon fontosat meg kellett tanulnia, amit megtanult és később apostolként maga is tanította:
Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. 7Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok 8Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el. [1Pt 5:6-8]
Bizony, néha nehezebb elfogadni Jézus egyszerű bátorító szavát, mint feltételeket állítani elé. Péterből itt a Jézussal és az ő szavával szembeni alázat hiányzott, aminek a vége a befürdés. Ekkor tanulta meg az alázatot, minden feltétel nélkül:
Uram, ments meg!
Itt már nincs feltétel. Csak egy egyszerű segélykiáltás. Egy tiszta és őszinte ráhagyatkozás! „Uram, ments meg!”
Tanulságok
Mi az, amit Péternek ebből a példájából megtanulhatunk? Ehhez fontos, hogy lássuk a különbséget aközött, ahogy Ábrahám elindult, nem tudva hova megy [vö. Zsid 11:8], és aközött ahogy Péter a vízre lépett.
Ábrahámnak Isten világos parancsot adott, hogy induljon el, aminek Ábrahám engedelmeskedett. Péter maga követelte ki, hogy vízre léphessen. Jézus nem hívta meg, hogy vízre lépjen. Amikor Péter követelte, megengedte neki, hogy alázatot tanuljon. Ez komolyan figyelmeztet minket arra, hogy óvakodjunk attól, hogy sebbel-lobbal cselekedjünk. [Kálvin] Ahová, és amikor az Úr szólít, oda buzgón és bátran kell elindulni, még akkor is, ha nem láthatjuk előre a végét, de aki ennél tovább merészkedik, annak végül az áldatlan végkifejletből kell megtapasztalnia, hogy mit jelent, ha túllép a saját korlátain. Mint az a keresztyén férfi, aki egyszer úgymond hitből kilépett a munkahelyéről, majd amikor nem talált munkát, visszament oda, ahonnan kilépett.
Nagy dolog hitből cselekedni, sőt keresztyénként mindig fontos, hogy a cselekedeteinket a Krisztusban való hitből merítsük. Pál világosan mondja, hogy „minden, ami nem hitből származik, az bűn.” De azt ne felejtsük el, hogy végeredményben nem a hitünk mértéke minősíti a cselekedeteinket, akkor különösen nem ha a hitünk megelőzi Isten szavát. Amikor előbb lépünk – akármekkora hittel is – mint hogy Isten küldött volna, nem egyszer még igazolást is várva, vagy feltételeket szabva Krisztusnak. Abban jó eséllyel be fogunk fürödni.
Péter szavai:
Uram, ments meg!
Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején.
Világosan mutatják, hogy megtanulta a leckét Jézus iskolájában. Tanuljuk meg mi is vele együtt.
Ámen.