Lekció: Rm 14:1-12
Alapige: Zsolt 122
Énekek:
135 – Áldjátok az Úr nevét
345 – Jöjj, térj be, kapum tárva!
390 – Várj, ember szíve, készen, mert jő a Hős, az Úr
379 – Ó, jöjj, ó, jöjj, Üdvözítő!
Az ünnepek természetes módon hordoznak magukban hagyományokat. Minden ünnepnek vannak kialakult, folyamatosan alakuló, változó hagyományai. Ebben vannak egy bizonyos kultúrára jellemző közös hagyományok, mint például az, hogy karácsonykor a legtöbben állítanak karácsonyfát, de vannak eltérések is, tájanként, népenként – hiszen mi magyarok leginkább Szenteste délutánján állítunk karácsonyfát és hagyományosan január 6-án bontjuk le, míg az amerikaiak advent kezdetén díszítik fel a karácsonyfát és karácsony után bontják le. Ugyanígy egy nagy közös elem az ajándékozás, de míg mi magyarok Szenteste ajándékozunk, addig az amerikaiak szenteste ajándék nélkül ünnepelnek, majd másnap reggel találják meg a fa alatt az ajándékot, a spanyolok pedig karácsonykor egyáltalán nem ajándékoznak, mert ők hagyományosan január 6-án ajándékozzák meg egymást, a Jézust meglátogató napkeleti bölcsek – az ún. háromkirályok érkezésének ünnepén. Persze azután a kultúrák találkozása, egymásra hatása mindenhol feszegeti, színesíti a hagyományt, néha az egyik kultúra hatása akarva, akaratlanul olyan erőteljes, hogy át tudja formálni, sőt elnyelni egy másik kultúra hagyományát.
Egy kicsit vicces példa: a déli féltekén ilyenkor nyár van. Ausztráliában, Afrika déli felén, Dél-Amerikában. Karácsonykor mégis ugyanazok a karácsonyi szimbólumok jelennek meg, mint nálunk: (mű) havas fenyő, és rénszarvasos mikulás és hasonlók.
Az ünnepnek vannak hagyományosnak tekinthető ételei, és a hagyományos vendégjárás. Persze minden család egy kicsit személyesen is beleszínesít a közös hagyományba.
Amikor készülünk egy ünnepre bizony az ünnep hagyományaira is készülünk. De valljuk be nem mindegyikre egyformán. Van, amelyik örömöt okoz, és van olyan, amit nyűgnek érzünk.
Lehet, hogy a sok főznivalót vagy takarítanivalót érezzük nyűgnek. De lehet, hogy azt is, hogy karácsony első napján mindig el kell menni az anyóshoz ebédre. Viszont azt meg alig várjuk, hogy a gyerekek csillogó szemmel bontogassák az ajándékokat, és lássuk azt, hogy örül. Szóval van, ami öröm, van, ami nyűg. Most érkeztünk el egy fontos kérdéshez: vajon Isten jelenléte az ünnepben öröm vagy nyűg? Az istentisztelet öröm, vagy nyűg? Az a reménységem, hogy a Szentlelket segítségül hívva olyan lesz az ünnepre készülésünk, hogy abban Isten személyes jelenléte, a hagyományon túli istenélmény nagy öröme lesz. Ma is egy zsoltárt hoztam alapigének, a 122. zsoltárt, amelynek azt a címet adtam, hogy az ünnepre készülés zsoltára.
Zarándokének. Dávidé. Örülök, ha ezt mondják nekem: Az ÚR házába megyünk! Lábunk megáll kapuidban, Jeruzsálem. Jeruzsálem, te szépen épített város, részeid jól illenek egymáshoz! Oda járnak a törzsek, az ÚR törzsei. Izráelnek szóló rendelkezés az, hogy ott magasztalják az ÚR nevét. Mert ott állnak a bírói székek, Dávid házának székei.
Kívánjatok békét Jeruzsálemnek! Legyenek boldogok, akik téged szeretnek! Legyen békesség falaidon belül, legyen boldogság palotáidban! Testvéreimért és barátaimért mondom: Békesség neked! Istenünknek, az ÚRnak a házáért is jót kívánok neked!
A mai napon is inkább az ünnepre való készülést igyekeztem előtérbe helyezni, amikor az Isten utáni vágyakozásról és az Istenre való várakozásról beszélünk. Adventben nemegyszer – egyébként helyesen – nagyobb hangsúlyt kap Jézus Krisztus második eljövetele. Ennek nyilván oka az, hogy a Krisztus nélküli világ annyira az ünnepre koncentrál, hogy sehol sem jelenik meg igazán az advent egyik nagy figyelmeztetése: két advent között élünk. Az első megtörtént – ezt az eseményt ünnepeljük meg évről évre a karácsonyban. A második még előttünk van – ez egy olyan eljövetel, amire fel kell készülni, és amiről Jézus sokkal többet beszélt – és általában az Újszövetség többet beszél róla – mint az első eljövetelről. De feledkezzünk-e el ezért az első eljövetel ünnepéről és koncentráljunk-e kizárólag a második eljövetelre? Kell-e egyáltalán ekkora ünneplést rendezni?
Érdekes, hogy az ünneplés kérdésében az Újszövetség meglehetősen nagy szabadságot biztosít. Pál apostol a rómaiaknak azt írja:
Ez az egyik napot különbnek tartja a másik napnál, az pedig egyformának tart minden napot: mindegyik legyen bizonyos a maga meggyőződésében. Aki az egyik napot megkülönbözteti, az Úrért különbözteti meg. Aki eszik, az is az Úrért eszik, hiszen hálát ad az Istennek. Aki pedig nem eszik, az Úrért nem eszik, és szintén hálát ad az Istennek. [Rm 14:5-6]
Pál gyakorlatilag azt mondja: aki ünnepelni akar, az ünnepeljen, aki pedig nem akar ünnepelni, az ne ünnepeljen. Talán érdemes megjegyezni, hogy Kálvin Genfjében nem voltak különleges ünnepek: nem volt külön karácsony, húsvét és hasonlók: ott csak a vasárnapot ünnepelték, mert azt mondták, hogy az Úr napjának az ünneplésében minden benne van, amire egy keresztyén embernek szüksége van ahhoz, hogy felemelkedjen Istenhez.
Sem megrökönyödnünk nem kell ezen, sem megbotránkoznunk. Éppen a szabadság miatt. De mire figyeljünk akkor, ha mégis úgy döntünk, hogy ünneplünk? Hogy mondja Pál?
Ez az egyik napot különbnek tartja a másik napnál, az pedig egyformának tart minden napot Aki az egyik napot megkülönbözteti, az Úrért különbözteti meg. [Rm 14:6]
Alkalmazzuk ezt magunkra: ha úgy döntünk, hogy nem ünneplünk akkor azt tegyük az Úrért. Nem azért, mert utáljuk a karácsonyt, vagy azt, ahogy mások ünnepelnek és úgy érezzük ránk erőltetik az ünnepüket. ne ezért. Akkor – mivel munkaszüneti nap, töltsük az Úrral csendben ezt az időt, dicsérjük őt az istentiszteleten; ehhez nem kel sem karácsonyfa, sem bejgli, sem halászlé, sem rokonjárás.
Ha pedig úgy döntünk, ünneplünk, akkor az az ünneplés az Úrért történjen. Akkor az ne önmagunkért történjen, önmagunkat helyezve a középpontba. Ne is a gyerekeinkért történjen, őket állítva a középpontba, ne is az ételért és az italért, vagy éppen pénzközpontúan történjen (ezt azt hiszem karácsonykor különösen is érdemes megemlíteni), meg ne is valami elvont fogalomért (szeretet-ünnepe stb.), hanem az Úrért történjen, ahol valóban Isten van a középpontban. Ebbe belefér a bejgli, a rokonok meglátogatása, a betlehemezés, a karácsonyfaállítás is (bár a karácsonyfa keresztyén jelképiségével kapcsolatban vannak kételyeim). De mi lesz az ünnep valódi csodája? Az, ha az az Úrért történik. Az ünnep ekkor lesz a legsikeresebb és a legörömtelibb. Ha az első advent ünneplésére ennyi figyelmet fordítunk, akkor az azért is van, mert e nélkül a második adventtel sem nagyon tudunk mit kezdeni.
Most fordítsuk vissza a figyelmünket a 122. zsoltárra és tekintsünk bele abba, hogy a zarándok, hogyan készül az ünnepre!
Örülök, ha ezt mondják nekem: Az ÚR házába megyünk!
Ez gyakorlatilag az egész zsoltár alaphangja. Számára örömet okoz, ha elmehet az Úr házába ünnepelni. Mert tudja, hogy így kerül helyére az élete, így kerül helyére az ünnep.
Persze egy nem jeruzsálemi zsidó számára ez egész komoly elkötelezettséget jelentett, hiszen nagy távolságokat kellett megtenni, és Jeruzsálem megközelítése egyáltalán nem volt könnyű, hiszen Jeruzsálem tengerszint feletti magassága 795 m, ami komoly emelkedőt jelentett, az fizikailag is nagyon megterhelő volt a zarándokok számára. Mégis örömmel töltötte el, hogy elmehet, ott lehet.
Az Ószövetség idején Isten három nagy ünnepet jelölt ki a zsidók számára. Mózes 5. könyvében ezt olvassuk:
Évenként háromszor jelenjék meg minden férfi Istenednek, az ÚRnak a színe előtt azon a helyen, amelyet ő kiválaszt: a kovásztalan kenyér ünnepén, a hetek ünnepén és a sátoros ünnepen. De senki se jelenjék meg üres kézzel az ÚR színe előtt. Mindenki aszerint vigyen ajándékot, amilyen áldást kapott Istenedtől, az ÚRtól, aki adja azt neked. [5Móz 16:16-17]
Három nagy ünnep:
- kovásztalan kenyér ünnepe (peszach, vagy páska),
- a hetek ünnepe (sávuót, vagy pünkösd), ez volt az aratás kezdetének ünnepe is,
- végül az őszi sátoros ünnep (szukkót), ami egyben a betakarítás ünnepe volt.
Érdemes megemlíteni, hogy mi három keresztyén főünnepünk közül kettő – a húsvét és a pünkösd – gyakorlatilag egybeesik a zsidó páska és sávuót ünnepével, hiszen Jézust a páska kezdetén feszítették keresztre, a Szentélek pedig sávúót, azaz pünkösd ünnepén áradt ki a hívőkre.
Szóval a mózesi törvény szerint egy zsidó embernek – aki a szent földön élt – évente minimum háromszor kellett elmenni a templomba és oda annak megfelelően, amilyen áldást kapott Istentől, ajándékot és áldozatot vinni Istennek. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy Istennel nem voltak kapcsolatban, vagy ne gondoltak volna rá a közbeeső időkben – hiszen minden héten ott volt a szombat, amikor letették a munkát, elcsendesedtek, megpihentek és Isten igéjét tanulmányozták a zsinagógában.
Ezek az ünnepek mindig Istenről szóltak. Ezért is volt fontos, hogy ne üres kézzel menjenek, hanem az áldás mértéke szerint hálatelt szívből fakadó ajándékokkal. Mert igenis, az ünnephez hozzátartozott a hálás, örömteli szívből fakadó adakozás is.
Érezzük ebben az énekben azt, hogy mennyire nem egy kellemetlen vallásos kötelesség szólal itt meg?
Örülök, ha ezt mondják nekem: Az ÚR házába megyünk!
Akármilyen nehéz vagy megterhelő volt eljutni az Úr házába, akármilyen nehéz volt eljutni az ünnepre, az úton újra és újra elimádkozták – és emlékeztették magukat arra, hogy milyen felemelő és nagyszerű lesz megérkezni és ajándékot vinni az Úrnak.
Miért ez a különleges öröm? Hiszen minden nap az Úrral vagyunk, ebben az értelemben minden nap ünnep. Nyilván erre is gondolt Pál amikor a római levélben leírta azt, hogy Ez az egyik napot különbnek tartja a másik napnál, az pedig egyformának tart minden napot:
Azért a különleges öröm, mert az ünnepnek van egy nagyon sajátos célja. Az ünnep kiemel. Kiemel a mindennapokból, hogy egyfajta magaslatról tudjuk szemlélni az életünket. Ezért olyan fontos, hogy az ünnepünk Istenről szóljon és ne rólunk, vagy ne arról, amink van.
Ez az emelkedettség szólal meg a 2-3. versekben.
Lábunk megáll kapuidban, Jeruzsálem. Jeruzsálem, te szépen épített város, részeid jól illenek egymáshoz!
Ahogy megérkezik Jeruzsálembe megáll. Megáll egy rövid időre és gyönyörködik. Megkönnyebbül az út végén és elgyönyörködik Jeruzsálem fölött, is kiélvezi a pillanatot, hogy Isten jelenlétébe léphet. Jeruzsálem az Isten templomának a városa. Az Isten városa. A békesség városa.
Milyen drámai, hogy amikor Jézus Jeruzsálemhez érkezik a páskaünnepre, sírva fakad. Mert ő ott és akkor látta, hogy a páskára készülő Jeruzsálem nem fogadja be az Isten küldöttét, hanem megfeszíti az Isten Fiát. Vajon az ünnepen mi is újra és újra megfeszítjük – azaz elutasítjuk és kizárjuk – az Isten Fiát, vagy befogadjuk?
De térjünk vissza a zsoltárhoz. Ahogy a zarándok gyönyörködik Jeruzsálemben mi magunk is arra gondolhatunk, hogy Istenben milyen csodálatosan lehet gyönyörködni.
Amikor megérkezünk a karácsonyhoz gyönyörködhetünk, elcsendesedhetünk azon a csodán, ami megtörtént Jézus születésekor. Szavakba öntve így fejeződik ki – hadd idézzek ide néhány igét erről a csodáról:
Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. … Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal. [Jn 1:1.14]
Ennek az ünnepére készülünk. Hogy az Ige, a Kijelentés eljött közénk.
Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, [Kol 1:19]
Valami egészen különleges történt – Isten emberré lett, hogy azután vállalja a szenvedést – és így folytatja az apostol:
és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent, a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által. [Kol 1:20]
A karácsonyban ebben gyönyörködhetünk ebben a csodában, hogy Isten csak azért lett emberré, hogy azután gyalázatos módon és kínok között haljon meg a mi békességünkért, így szerezve békességet nekünk Istennel a keresztfán kiontott vére által.
Mi nem Jeruzsálem kapuiban állunk meg, hanem lélekben a jászol felett, a kereszt alatt, hogy azután a mennyei Jeruzsálem előtt majd úgy állhassunk, mint Isten megváltott és szeretett gyermekei.
Igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok. [1Tim 1:15]
Nagyon sok hagyomány ült már rá erre az ünnepre is. Van köztük sok jó és az Úrra mutató, van köztük egy csomó közömbös lelki szempontból, de van sok hamis, sőt egyenesen pogány és babonás hagyomány is.
Az ünnepre való készülésünkben jó lenne a saját ünnepi gyakorlatunkat is átvilágítani és átvizsgálni. Vajon mi az, ami nem Istenről szól benne? És vajon, ami Istenről szól, ami Krisztust helyezi a középpontba, okoz-e olyan örömet, mint a zarándok számára az, hogy meg fog érkezni Jeruzsálembe és gyönyörködhet Istenben és az ő munkájában?
Kívánom nektek is, magamnak is, hogy ilyen módon tudjunk készülni az ünnepre – hogy ünnepünkben minden Krisztusra mutasson és Krisztusról szóljon – és az adja a legnagyobb örömet, ami Krisztust mutatja be nekünk, és mi benne gyönyörködhetünk.