Lekció: 2Krón 33:1-16

Textus: Rm 11:6

Énekek:
119 – Az oly emberek nyilván boldogok
474 – Ó, irgalmas Isten
453 – Jézusom, ki árva
477 – Uram, bűneink soksága

A magyar nyilvánosság és közélet a múlt héten egyetlen hatalmas botránytól volt hangos: a köztársasági elnök tavaly áprilisban – ami most derült ki – közkegyelemben részesített egy nagyon sötét, pedofilügyben elítélt embert, akinek az volt a szerepe, hogy az áldozatokat arra akarta kényszeríteni, hogy vonják vissza terhelő vallomásaikat az őket molesztáló intézményvezető ellen.

Az ügy egyelőre veri a maga hullámait, és ahogy nyomon követtem a reakciókat, egyre erőteljesebben vált az a meggyőződésemmé, hogy ma beszélnünk kell a kegyelemről – nem erről az ügyről, de ennek az ügynek a kapcsán –, mert az embereknek fogalmuk sincs arról, hogy mit is jelent a kegyelem; annak mi a lényege. Természetesen semmi meglepő nincs abban, hogy e világ fiainak erről nagyon homályos elképzeléseik vannak, de sokszor nekünk keresztyéneknek, akik már a kegyelemben és a kegyelemből élünk sem árt felülvizsgálni az erről kialakult gondolatainkat.

Mi volt az a visszatérő gondolat, ami miatt Isten Lelke nem engedte, hogy ma ezt a kérdést elkerüljük és ne reflektáljunk arra, ami körülöttünk történik. Ez a visszatérő gondolat így foglalható össze:

„Az ilyen ember nem érdemel kegyelmet.”

Meg kell mondjam, hogy ez a mondat, ill. gondolat a Szentírás fényében egy nagyon fontos ponton hibás és meg is fogjuk érteni, hogy miért. Az alapige, amiből kiindulunk a Rm 11:6-ban olvasható

ha pedig kegyelemből van, akkor már nem cselekedetekért, mivel a kegyelem akkor már nem volna kegyelem.

Pál ebben a mondatban egy nagyon határozott állítást fogalmaz meg a kegyelemről. Pál – és ebben az esetben egyértelműen Isten – állítása az, hogy kegyelmet elérni nem lehet jócselekedetekkel, mert akkor elveszik a kegyelemből a lényeg: maga a kegyelem. Kegyelmet csak meg nem érdemelten lehet kapni.

Egyszer valaki így definiálta a kegyelmet, valamint az irgalmat; ami lényegében ugyanannak az aktusnak két oldala, mint a pénznek a fej és az írás.

A kegyelem az, amikor az ember azt kapja, amit nem érdemel.

Az irgalom az, amikor az ember nem azt kapja, amit érdemel.

Ennél tömörebben nem lehet megfogalmazni.

Így akkor most tegyük fel a kérdést a közkegyelemben részesült emberrel kapcsolatban ismét: Vajon ő megérdemelte a kegyelmet? Egyértelműen és határozottan mondhatjuk: Nem, ez az ember nem érdemelt kegyelmet.

A probléma nem is azzal van, hogy azt mondják ki, hogy „nem érdemel kegyelmet”, hanem a bevezetővel: „az ilyen ember”. Mert ezzel azt sejtetik, hogy van, aki meg érdemel kegyelmet. De éppen alapigénk mondja azt, hogy a „kegyelmet érdemel” kifejezés értelmetlen, igazi fából vaskarika, mert az Írásban Isten – nemcsak itt, hanem máshol is – következetesen kiáll amellett, hogy a kegyelmet kiérdemelni nem lehet, a kegyelmet érdemek nélkül, nem a jó és rossz cselekedetek figyelembe vételével osztják. Ahhoz egészen máshogy jut hozzá az ember.

Ezért muszáj beszélnünk a kegyelem forrásáról, magáról az isteni kegyelemről, és a végén beszélnünk kell az emberi kegyelem, az emberi kegyelmezés nehézségeiről és korlátairól is, például, ami a közkegyelmet is illeti. De már a Biblia megvilágításába helyezve.

Az isteni kegyelem

Először az isteni kegyelmet járjuk körbe. Ennek megértése nélkül fogalmunk sem lesz a kegyelemről, arról, csak valami zavaros elképzeléseink lesznek, aminek a pont kegyelemhez nem sok köze lesz.

Térjünk vissza ennek az elnöki kegyelmet nyert embernek az ügyére. Ha föltenném a kérdést, hogy vajon ki szerint érdemelt kegyelmet, akkor azt gondolom, senki sem tenné fel a kezét. De ha azt a kérdést tenném fel, hogy szerintetek közületek ki az, aki érdemli Isten kegyelmét, vajon hányan tennék fel a kezüket? Vagy ha azt a gyakorlatot végeznénk el, amit minden Keresztkérdések tanfolyamon egyszer elvégzünk, hogy mindenki fejezze be ezt a mondatot:

„Istenem, engem azért engedj be a mennybe, mert …”

Vajon mit írnál a mondat befejezéséül? Azt, hogy miket tettél? Vagy azt, hogy miket nem tettél? Vagy azt írnád le, hogy te alapjában véve mégis jó ember vagy, ezért engedjen be Isten mennybe? Mert a az isteni kegyelem kérdése nem kevesebbről szól: „Ki mehet be a mennybe?” „Ki állhat meg Isten szent helyén?” [Zsolt 24:3]

Lehet, hogy egy ilyen kérdésnél már többen lelepleződnének hasonlóan ahhoz, amit Jézus a farizeus és a vámszedő imájának a példázatában mutat be.

A farizeus imádkozik:

Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. [Lk 18:11-12]

Amiben nem baj, ha az ember hálát ad azért, ha Isten adott a számára olyan világosságot, hogy megőrizte őt attól, hogy rabló, gonosz, parázna életet éljen. A probléma az, hogy ő ettől különbnek érzi magát a többi embertől, ami azért minősíti hálaadó szavainak is a minőségét. Ez hálaadásba burkolt önigaz dicsekvés.

Ezzel szemben a vámszedő hogyan imádkozik? Nem keres mentséget sem, mert tudja, hogy nincs:

Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. [Lk 18:13]

Nagyon egyszerű és tömör példázat – aminek a jézusi következtetése az, hogy

ez (mármint a vámszedő) megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz [Lk 18:14]

Sok mindent megérthetünk ebből is az isteni kegyelemről.

1. Isten gyűlöli a bűnt

A Szentírás azt mondja:

Isten ugyanis haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen, azok ellen, akik gonoszságukkal feltartóztatják az igazságot. [Rm 1:18]

Itt a harag kifejezés „indulatos haragot” jelent. Istent nem hagyja hidegen semmilyen emberi bűn. Azt is világosan elmondta, hogy mit tekint bűnnek, amiben elég szigorú és következetes. Olyannyira, hogy végeredményben nem úgy van a bűnnel, ahogy mi. Van, amire jobban haragszunk, van amire kevésbé haragszunk. Azt mondja a szöveg: „haragját nyilatkoztatja ki az embere MINDEN hitetlensége és gonoszsága ellen.

Nem mondja azt, hogy jobban haragszik a lopás miatt, mint a nyugalomnap megszentségtelenítése miatt. Még azt sem mondja, hogy jobban haragszik az emberölés miatt, mint mondjuk a bálványimádás miatt. És nem haragszik jobban a homoszexuális bűnök miatt, mint ha valaki megcsalja vagy lecseréli a házastársát. Mi azt várnánk, hogy jobban haragszik a pedofília miatt, mint a varázslás miatt, de nem. És ezzel nem azt mondom, hogy kevésbé haragudna a pedofília miatt, mint amennyire mi haragszunk; szó sincs erről. Sokkal inkább azt kell látnunk, hogy sokkal jobban haragszik azok miatt is, amiket mi megengedőbben, vagy félvállról veszünk. Figyeljétek hogyan fogalmaz Malakiás próféta:

Gyűlölöm azt, aki elválik feleségétől …, mert erőszak tapad ruhájára. Vigyázzatok magatokra, ne legyetek hűtlenek! [Mal 2:16]

Nekem nem úgy tűnik, hogy Isten olyan könnyedén venné a házasságtörést, vagy a válást mint ahogy nemegyszer mi vesszük.

De mi következik abból, hogy Isten nagyon következetesen haragszik és gyűlöli a bűnt?

2. Isten minden bűnt megbüntet

Isten egyértelműen kinyilatkoztatja azt is, hogy minden bűnt megbüntet. Az ő büntetését semmilyen bűn nem kerülheti el. Miért? Mert minden bűn mélységesen sérti szentségét és igazságosságát. Egyszerűen igazsága nem engedheti meg azt, hogy bűn büntetlenül maradjon. A kis csalást ugyanúgy, megbünteti mint a tömegmészárlást. Az istenkáromlást ugyanúgy, mint az emberölést, és az ő szentségének a megsértését ugyanúgy, mint a házasságtörést. A szegények kizsákmányolását éppen olyan fontosnak tartja, mint a gyermekek és a védtelenek bántalmazását. A jog elferdítését ugyanúgy számon tartja, és az adók magánzsebekbe térítését is. Nemrég Ámósz prófétánál olvashattuk:

Mivel ti kihasználjátok a nincstelent, és gabonaadót szedtek tőle, ezért bár faragott kőből építettetek házakat, nem fogtok bennük lakni, bár gyönyörű szőlőket ültettetek, nem isszátok azok borát. Tudom, hogy milyen sok a bűnötök, és mily nagyok vétkeitek: sanyargatjátok az igazat, elfogadjátok a megvesztegetést, elnyomjátok a szegényeket a kapuban. [Ám 5:11-12]

Senkit ne tévesszen meg az, hogy sok esetben látszólag Isten nem tesz semmit. Református hitvallásunk szépen tömören összefoglalja ezt az igazságot, amikor a következő kérdésre adja meg a feleletet:

Büntetlenül hagyja-e Isten ezt az engedetlenséget és lázadást?

Isten rettenetesen haragszik mind az örökölt, mind az általunk elkövetett bűnök miatt és igazságos ítéletével időleges és örök büntetéssel sújtja a bűnt …[Heidelbergi Káté 10]

Sokszor ezt téveszt meg bennünket: hogy az időleges büntetés lehet, hogy halasztódik; sőt még az is lehet, hogy teljesen elmarad. De az örök büntetés semmiképpen nem maradhat el. János azt látja az utolsó ítéletről:

És láttam egy nagy fehér trónust és a rajta ülőt: színe elől eltűnt a föld és az ég, és nem maradt számukra hely. ¹²És láttam, hogy a halottak, nagyok és kicsinyek a trónus előtt állnak, és könyvek nyittattak ki. Még egy könyv nyittatott ki, az élet könyve, és a halottak a könyvbe írottak alapján ítéltettek meg cselekedeteik szerint. ¹³A tenger kiadta a benne levő halottakat, a Halál és a Pokol is kiadták a náluk levő halottakat, és megítéltetett mindenki cselekedetei szerint. ¹⁴És a Halál és a Pokol belevettetett a tűz tavába: ez a második halál, a tűz tava. ¹⁵Ha valakit nem találtak beírva az élet könyvébe, azt a tűz tavába vetették. [Jel 20:11-15]

Ne legyen senkinek illúziója: ha az időleges büntetés nem is következik be, Isten nem feledkezik meg azokról. Hóseás így fogalmaz:

Össze van gyűjtve Efraim bűne, el van téve a vétke. [Hós 13:12]

Vagy Ámósz próféciáját is érdemes magunk előtt tartani:

Számon kérem rajtatok minden bűnötöket … Szemmel tartom őket, de vesztükre és nem javukra. [vö. Ám 3:2; 9:4]

Istent minden bűn mélységesen felháborítja, sérti és számon tartja, hogy megbüntesse azokat. Ez alól nincs kivétel. Jakab apostol is erre utal, és meg is magyarázza, hogy miért van ez így, amikor azt írja:

Mert aki valamennyi törvényt megtartja, de akár csak egy ellen is vét, az valamennyi ellen vétkezett. ¹¹Mert aki ezt mondta: „Ne paráználkodj!” – ezt is mondta: „Ne ölj!” Ha pedig nem paráználkodsz, de ölsz, megszegted a törvényt. [Jak 2:10-11]

Ide most nyugodtan be lehet helyettesíteni bármilyen más törvényszegést.

Foglaljuk össze:

1. Isten minden bűnt gyűlöl, és minden bűn miatt haragszik.
2. Isten minden bűnt kivétel nélkül megbüntet.

De akkor hogyan lesz ebből kegyelem?

3. Isten fizeti meg a bűn árát – átvállalva azt

Ez az evangélium csodája és egyben titka is. Mert Istennél a kegyelem nem úgy működik, hogy egyeseknek elengedi a büntetést, másoknak pedig nem engedi el a büntetést. Értsük jól: Isten egyetlen büntetést sem enged el. Akkor sérülne a szentsége és igazsága. Viszont szeretetéből készített egy utat, ami végül mégis felmentést adhat a bűnösnek.

Ez a menekülő út a kegyelemhez az, hogy ha valaki, akinek semmilyen bűne nincs önként vállalja a bűnös helyett a büntetést. De ki lehetne ilyen bűntelen? Ilyen nincs. Ezért hozott Isten hatalmas szeretetéből egy döntést. A Fiúban eljött közénk a földre, hogy meghirdesse a kegyelem idejét minden bűnösnek azzal, hogy bűntelen életet élve átvállalhassa a bűneink büntetését ott a kereszten. Újra szeretném hangsúlyozni: ami ott a kereszten történt, a bűn megbüntetése volt; minden bűnöd megbüntetése, amit Isten elfogad. Az Atya elfogadja bűneid büntetéseként Jézus Krisztus kereszthalálát. Nem csak úgy elengedte azt, ő megbűnhődte bűnödet. Ezt pedig Isten azért teheti meg, mert minden bűn, amit elkövettél, az őt is sérti. Isten nem más ellen, hanem az ellene elkövetett bűnödet bocsátja meg.

A kegyelem nincs ingyen. Soha nem volt ingyen. A kegyelemnek ára van, és attól kegyelem, hogy nem tudod megfizetni, de Jézus Krisztus megfizette helyetted. Ézsaiás már előre prófétált a Krisztusról és elmondta a lényeget:

Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen … [Ézs 53:5]

A bűneink miatt haragvó Isten így engesztelődik ki irántunk, és ha megértjük, a szívünkbe zárjuk ennek az üzenetnek az erejét, akkor igenis érvényes nekünk is, amit Ézsaiásnak mondott Isten:

… bűnöd el van véve, vétked meg van bocsátva. [Ézs 6:7]

4. Istent a kegyelemben nem befolyásolja az elkövetett bűn súlya

Ebben pedig az elkövetett bűn súlya nem befolyásolja Istent.

Ez a Bibliának az egyik legnagyobb ajándékot hordozó üzenete. Ezért választottam egy olyan király történetét az Ószövetségből, aki a legsötétebb és leggonoszabb uralkodó volt a Dávid trónján, ráadásul nagyon hosszan, ötvenöt éven keresztül uralkodott. Manassé nem egyszerűen újra megengedte országában, hanem egyenesen bevezette a legutálatosabb bálványimádást, hanem maga is gyakorolta annak legembertelenebb fajtáját, az emberáldozatot úgy, hogy több fiát is elégette áldozatul a Molok Istennek. Annyira mélyre ment mindebben Manassé és annyira mélyre vitte népét a vallási és erkölcsi romlásban, hogy maga a Szentírás úgy értékeli, gonoszabbak lettek, mint a környező gonoszságtól átitatott népek, hiába beszélt hozzájuk Isten. Végül elfogyott Isten türelme és kifejezetten keményben bánt Manasséval: ráküldte az ókor egyik legkegyetlenebb népét, az asszírokat. Azt olvassuk, hogy horgot akasztottak Manasséba és úgy vonszolták Babilonba. Ha idáig tart a történet, akkor azt mondhatjuk: azt kapta, amit érdemelt. Itt jön azonban egy döbbenetes fordulat. Manassé ebben a kegyetlen helyzetében Istenhez fordult, könyörgött hozzá, Isten pedig megkönyörült rajta. Isten ezek után még azt is megengedte Manassénak, hogy hazatérjen, uralkodjon – Manassé pedig a legnagyobb igyekezettel igyekezett megtérése után helyrehozni azt a rettenetesen sok kárt, amit okozott.

Miért találom lenyűgözőnek ezt a történetet? Júda istentelen királyainak sorában éppen a leggonoszabbról olvassuk azt, hogy oda tudott fordulni irgalomért az Úrhoz, és Isten megkönyörült rajta. A többi nem. Biztosak lehetünk benne, hogy Manassé megtérése egészen mélyről és őszinte bűnbánatból fakadt. Mi emberek ezt nem tudjuk úgy vizsgálni mint Isten, de ő a vesék és szívek vizsgálója, jól látta.

De éppen Manassé példája mutatja azt, hogy bármi terhel, bármi amit már jóvá tenni sem tudnál – ha őszinte szívvel fordulsz az Úrhoz kegyelemért, akkor ő, aki látja a szívedet kész bevonni a kegyelem hatókörébe. Jézus engesztelő áldozata azért a bűnért is elég volt.

Ez az isteni kegyelem – ami a nem hívők számára tudom, hogy botrányos lesz.

Viszont van egy fontos kérdés, ami mellett nem mehetünk el – az isteni kegyelem fényében beszélnünk kell az emberi kegyelem, és ezen belül a közkegyelem problémájáról és nehézségeiről.

Az emberi kegyelem nehézségei

Egyáltalán van-e embernek joga kegyelmet gyakorolni? Nyilvánvalóan azt a teljes, mindent átfogó, és az örök haláltól megváltó kegyelmet nem. Az isten Felségjoga. De az emberi kegyelemnek, a bűnbocsánatban vannak lehetőségei, ugyanakkor vannak korlátai is.

Az első korlátja éppen az, hogy a bűnt megbocsátani – azaz az elégtételről lemondani a bűnössel szemben csak annak van joga, aki ellen a bűnt elkövették. Más nevében senki nem adhat bocsánatot, mindenki csak a maga nevében és csak az őt ért sérelemért. Jézus ezt egyébként tanítványainak és követőinek nagyon mélyen a szívükre helyezte, amikor úgy tanított bennünket imádkozni, hogy úgy várjuk Istentől a bocsánatot, ahogyan mi is megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek. A bűn ebben az esetben is megfizetésre kerül, azonban aki lemond az elégtételről a bocsánat érdekében az lényegében átvállalja magára a bűn megfizetésének árát az ellene vétkezőtől. Tisztában kell lennünk valamivel. Nincs középút: vagy elégtételt (bocsánatkérést, jóvátételt) várok, vagy hajlandó vagyok megbocsátani, azaz lemondok az elégtételről.

Erre nagyon jól rávilágít Corrie Ten Boom bizonyságtétele, akit a nácik a zsidók mentéséért és bujtatásáért a ravensbücki koncentrációs táborba vittek a nővérével együtt, aki a táborban meg is halt. Édesapjuk még a Gestapo fogságában halt meg, nem sokkal a letartóztatása után. Corrie Ten Boom hívő keresztyén volt, aki a fogságból szabadulva a háború után rendszeresen járt evangélizálni Németországba is. A kiengesztelődésről, amit át kellett élnie a következőt írja:

Egy müncheni gyülekezetben voltam, mikor megláttam. Egy kopasz, erős alkatú ember, szürke kabátban, kezében barna kalap. A helyiségből, ahol beszéltem, az emberek kifelé haladtak a széksorok közt a hátsó ajtó felé.

Hollandiából jöttem a legyőzött Németországba azzal az üzenettel, hogy „Isten megbocsát!” Ennek a lerombolt, keserűséggel teli országnak erre az igazságra volt a legnagyobb szüksége. A legjobbként adtam ezt elő nekik. 1947-ben Németországban nem volt szokás kérdéseket feltenni. Hallgatagon ültek az emberek, és hallgatagon távoztak.

Akkor láttam meg őt előrejönni. Egyik pillanatban láttam a szürke kabátot és barna kalapot, a következő pillanatban egy kék egyenruhát és egy halálfejes sapkát. Az emlékek rám törtek: vakító fény a mennyezetről, hatalmas szoba, a középen nagy halom ruha és cipő, a szégyenkezés, hogy meztelenül kellett elvonulni ezelőtt az ember előtt. Láttam magam előtt a nővérem sovány alakját kiálló bordáival.

Ez az ember most itt állt előttem, kezét felém nyújtva: „Szép üzenet, kisasszony! Milyen jó tudni, ahogy ön is mondta, hogy minden bűnünk a tenger mélyére vettetett.”

És én, aki olyan könnyedén beszéltem a megbocsátásról, most a jegyzetfüzetemmel matattam, ahelyett hogy kezet nyújtottam volna neki. Természetesen ő nem emlékezett rám. Hogyan is emlékezhetett volna rám a több ezer fogvatartott nő közül?

De én emlékeztem rá és a derekán lógó korbácsra!

Először történt szabadulásom óta, hogy szembe találtam magam a kínzóim közül eggyel, és mintha megfagyott volna bennem a vér.

„Említette Ravensbrücköt” – mondta. „Én felügyelő voltam ott.” Világos volt, hogy nem emlékszik rám.

„De, – folytatta -, azóta én keresztyén lettem. Tudom, hogy Isten megbocsátotta azokat a kegyetlenségeket, amit ott elkövettem, de szeretném az ön szájából is hallani kisasszony” – újra kinyújtotta a kezét – „Megbocsát?”

És én ott álltam – én, aki naponta bocsánatra szorultam és nem tudtam megbocsátani. A nővérem meghalt azon a helyen. Ki tudtam én törölni az emlékezetemből az ő lassú, borzalmas halálát egyszerűen, mert ez az ember kérte?

Pár pillanat telt el, hogy ott állt kinyújtott kézzel, de nekem óráknak tűnt, miközben a legnehezebb dologgal harcoltam, amit valaha meg kellett tennem. Mert tudtam, hogy meg kell tennem. Ennek az ígéretnek, hogy Isten megbocsát, van egy feltétele: az, hogy mi megbocsátunk azoknak, akik rosszat tettek velünk. „Ha meg nem bocsáttok az embereknek, akik ellenetek vétkeznek” – mondta az Úr Jézus – „a ti mennyei Atyátok sem bocsát meg nektek”.

Tudtam ezt a dolgot, nem csak mint Istennek egy parancsolatát, hanem mint tapasztalatot. Mióta vége lett a háborúnak, hollandiai házam nyitva állt a náci áldozatok előtt. Akik képesek voltak megbocsátani ellenségeiknek, azok vissza tudtak térni a kinti világba, és helyre tudták állítani az életüket a testi fogyatékosságaik ellenére is. Míg azok, akik ellenségeskedést tápláltak magukban, sérültek maradtak.

Olyan egyszerű, mégis olyan rettenetes volt. És én ott álltam érezve azt a dermedtséget, ami szorította a szívemet. De a megbocsátás nem érzelmek kérdése, és ezt is tudtam. A megbocsátás akarati kérdés, és az akarat nem függ a szív hangulatától.

Uram Jézus, segíts! Imádkoztam csendben. Én fel tudom emelni a kezem, de csak ennyit tudok tenni. Te add meg az érzelmeket!

És így egy béna mozdulattal kinyújtottam a kezem a kinyújtott kéz felé. Mikor ezt tettem, hihetetlen dolog történt. A vállamból megindult egy áramlat, amely haladt lefelé a karomba és a kezeinkbe, amelyek összeértek. Aztán ez a gyógyító melegség elárasztotta az egész lényemet, könnyeket fakasztva a szemeimben.

„Megbocsátok testvér!” – kiáltottam. „Teljes szívemből megbocsátok!”

Néhány pillanatig fogtuk egymás kezét – a volt felügyelő és az egykori elítélt.

Soha nem ismertem ilyen teljességében Isten szeretetét, mint ezekben a pillanatokban.

A megbocsátás az a kulcs, amely megnyitja a neheztelés ajtaját és eltávolítja a gyűlölet bilincseit. Elszakítja a keserűség láncait és széttépi az önzés kötelékeit.

No, de pont ez adja a közkegyelem gyakorlásának is az egyik nagy nehézségét. Az államfő amikor kegyelmezési jogot gyakorol, akkor az egész társadalom nevében teszi ezt. A mi nevünkben teszi. Vajon megteheti-e? Nem a jog felől fogjuk megközelíteni ezt a kérdést.

A bibliai közkegyelem

Érdemes figyelembe venni azt, hogy a közkegyelem gyakorlatát a Biblia is ismeri. Ez más jellegű volt mint manapság. Az ország területén kellett kijelölni hat úgynevezett menedékvárost, ahova elmenekülhetett a gyilkos.

Az ókor világában, ha valaki megölt egy másik embert a rokonainak mérlegelés nélkül kötelessége volt vérbosszút állni rajta, de ha eljutott a menedékvárosba, akkor a vérbosszuló rokon nem ölhette meg. Ekkor a léviták előtt kivizsgálásra került az ügye annak, aki megölt egy másik embert. Ha a bűn szándékosnak bizonyult, akkor a menedékváros nem nyújtott tovább védelmet a gyilkosnak és kiszolgáltatták a vérbosszuló rokonnak. Viszont, ha a vizsgálat azzal az eredménnyel zárult, hogy az emberölés nem volt szándékos, nem volt benne ártó szándék, akkor a menedékvárosban maradhatott, a vérbosszuló rokonnak nem volt joga vérbosszút állni. Viszont a vétkesnek kötelező volt a városban maradnia, mert csak a menedékváros védte meg őt ettől a rokontól. Ennek egészen addig kellett tartania, amíg az éppen hivatalban lévő főpap meg nem halt. A főpap halálával lekerült róla minden teher [4Móz 35:9-29], hazatérhet a saját otthonába minden további büntetés nélkül. Ez volt az ókori Izráelben a közkegyelem. Volt azonban ennek egy nagyon fontos eleme: akkor biztosított védelmet a menedékváros, ha az emberölés nem bizonyult szándékosnak. A szándékosan gyilkosságot elkövetőt a menedékváros sem védte meg. Végül Isten a főpap halálát ebben az esetben elfogadta mint mentesítő körülményt – amiben már Krisztus főpapi áldozatának előképét látjuk.

Értjük már, hogy a közkegyelem a bibliai gondolkodásban miért kapott ilyen komoly korlátokat? Mert a bűnért mindenképpen fizetni kell. Márpedig egy ilyen esetben egy nagyon fontos szempontot nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ki fizesse meg a bűn árát? Ha nem a bűnös, mert kegyelmet kap, akkor ki? Éppen ezért tulajdonképpen mit kell, mit kellene igazán mérlegelni? Egyetlen nagyon fontos dolgot: megtörtént-e a kiengesztelődés a bűnös és az áldozat között? Nem az a kérdés, hogy megérdemli-e a kegyelmet vagy sem? Mert nem érdemli meg. Senki sem érdemli meg. Hanem az, hogy megtörtént-e a kiengesztelődés, mint pl. az idézett Corrie ten Boom esetében? Mert ha nem történt meg, akkor az, aki a közkegyelmet gyakorolja az áldozatokkal fizetteti meg a bűn árát, ha a bűnöstől nem vesznek elégtételt. Vagy valaki másnak kell ezt az árat megfizetnie. Miközben készültem, jutott el hozzám a hír, hogy az elnök asszony lemondott. Ez volt a helyes döntés – ennek a kegyelemnek az árát, mivel a kiengesztelődés az áldozatok és a bűnösök között nem történt meg végül neki kell, neki kellett megfizetnie.

Összefoglalás

Nagyon sok mindenről beszéltünk, szeretném röviden összefoglalni a lényeget.

1. A kegyelmet senki sem érdemli meg. Hiszen ha érdem, akkor nem lehet szó kegyelemről. A kegyelemben nincs érdem.
2. Kegyelmet csak bűnös kaphat; viszont kegyelem nélkül senki sem juthat örök életre.
3. Isten haragszik a bűn miatt és minden bűnt számon tart és minden bűnt megbüntet, örök büntetéssel mindenképpen.
4. Isten azonban szeretetéből készített egy kegyelmi utat a bűnösöknek: Jézus Krisztus átvállalta a büntetést helyettünk a kereszten.
5. Ember is gyakorolhat kegyelmet – ehhez azonban szükséges a kiengesztelődés bűnös és az áldozat között.

Lezárom alapigénkkel:

ha pedig kegyelemből van, akkor már nem cselekedetekért, mivel a kegyelem akkor már nem volna kegyelem.