Hogyan követhetjük a zsoltáros útmutatását, amikor annyi minden forog kockán?
Lekció: 2Kir 19:32-36
Alapige: Zsolt 46
Énekek:
46 – Az Isten a mi reménységünk
591 – Erős vár a mi Istenünk
205 – Ó, Atya Isten, irgalmas nagy Úr
282 – Hálát adunk neked, örök Úr Isten
Bibliaolvasásunkban abból a történetből emeltem ki egy részletet, amikor az Asszír Birodalom egy hatalmas hadjáratot indított a kánaáni királyságok ellen. Ennek a hadjáratnak a következtében a zsidók északi királysága Izráel megszűnt létezni, a lakosságot deportálták. Szanhérib serege elérkezett a zsidók déli királyságának, Júdának a fővárosához Jeruzsálemhez, az Isten városához, ahol az igaz Isten temploma állt, bekerítette és elkezdte ostromolni. A zsidók természetes módon mindent megtettek a védelem érdekében, de mindenki számára világos volt, hogy reménytelen a helyzet, csak idő kérdése és az asszír hadsereg sikerre viszi az ostromot.
Ezékiás király azonban istenfélő király volt, aki az Úrhoz fordult imádságban. Ebben az imádságban elmondta Ezékiás, hogy ebben a reménytelen helyzetben egyetlen reményük van: az élő Isten ereje és segítsége. Így fejezi be imádságát:
De most te, Urunk Istenünk, szabadíts meg bennünket az ő kezéből, hadd tudja meg a föld minden országa, hogy te vagy, Uram, az egyedüli Isten! [1]
Ezt követően a prófétai szó megerősíti, hogy Isten meghallgatta Ezékiás imádságát és megszabadítja Jeruzsálemet reménytelen helyzetéből. Isten közbeavatkozott és egyetlen éjszaka alatt megszabadította Jeruzsálemet.
Isten nagyon sok reménytelen helyzetből szabadította már meg az övéit a történelem során úgy, hogy ők nem tettek, mert nem tehettek semmit, nem minden esetben történik ez és így, de ahhoz viszont túl sok bizonysággal rendelkezünk, hogy Istennek ezeket a közbeavatkozásait figyelmen kívül hagyjuk, és ne tekintsük útmutatásnak saját harcainkban. Mai második böjti üzenetünk arró fog szólni, hogy csendesedjünk el a csatazajban. Alapigénk most egy zsoltár, a 46. zsoltár, Luther kedvenc zsoltára.
A karmesternek: Kórah fiaié. Ének magas hangra. (2) Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban. (3) Azért nem félünk, ha megindul is a föld, és hegyek omlanak a tenger mélyébe; (4) ha háborognak és tajtékoznak is vizei, és tombolásától megrendülnek a hegyek. (Szela.)
(5) Egy folyam ágai örvendeztetik Isten városát, A Felségesnek szent hajlékait. (6) Isten van benne, nem inog meg, megsegíti Isten reggelre kelve. (7) Népek háborognak, országok inognak, ha az Úr mennydörög, megretten a föld. (8) A Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk. (Szela.)
(9) Jöjjetek, lássátok az Úr tetteit, aki bámulatos dolgokat művel a földön. (10) Háborúkat szüntet meg a föld kerekségén, íjat tör össze, lándzsát tördel szét, harci kocsikat éget el. (11) Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten! Magasztalnak a népek, magasztal a föld. (12) A Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk. (Szela.)
A zsoltár keletkezésének a körülményeiről nem tudunk semmit, azon túl, hogy Kórah fiai a szerzők, de a Biblia kutatói már nagyon régóta azon az állásponton vannak, hogy Isten népének egy bár meg nem nevezett, de mégis nagyon konkrét szabadítási élménye áll, amely szabadításnak Isten városa, Jeruzsálem áll a középpontjában. Egy ilyen szabadítás élmény állhat ennek a zsoltárnak a hátterében, és Istennek egy ilyen közvetlen beavatkozása volt az a történet, amikor Szanhérib hadseregéből egyetlen éjszaka alatt 185.000 ember halt meg reggelre, úgyhogy az ostromot fel kellett adni, Jeruzsálem megszabadult.
Kórah fiai mégsem egyszerű hálaadó zsoltárt írtak, hanem sokkal inkább az Isten iránti bizalom ünnepi zsoltárát, amiben emlékeztetik magukat; sőt, amiben Isten rajtuk keresztül emlékeztet minket is arra, hogy ki is ő.
Ezékiás is úgy fordult Istenhez:
Igaz, Uram, hogy Asszíria királyai elpusztították a pogány népeket és országaikat. Isteneiket tűzbe vetették, mert azok nem is voltak istenek, hanem csak emberi kéz alkotásai, fa és kő, azért pusztíthatták el azokat. De most te, Urunk Istenünk, szabadíts meg bennünket az ő kezéből, hadd tudja meg a föld minden országa, hogy te vagy, Uram, az egyedüli Isten![2]
A zsoltár első két szakasza két képet vetít elénk. Az első szakasz egy hitvallással kezdődik, ami fontos bevezetés az utána következő, megrázó erejű leíráshoz, amely egy az özönvíz globális katasztófájához mérhető léptékű leírást tartalmaz azzal a kitétellel, hogy mivel Istent tartjuk az oltalmunknak és az erősségünknek még akkor sem vesz rajtunk erőt a félelem, ha az egész föld megindul és a hegyek beomlanak a tenger közepébe is.
Egy rendkívül félelmetes katasztrófa ábrázolásával fejezik ki azt, hogy milyen nagy is a bizalmuk az élő Isten iránt; ez a bizalom az, ami megvédi őket a félelemtől.
Ezt követi az Isten városának egy rövid bemutatása, amelyben egy folyó ágai éltetik és örvendeztetik ezt a várost. Nyilván nem véletlenül, hanem a Szentlélek vezetése alatt fogalmazódott meg, hogy azután visszatérjen mindez János mennyei látomásaiban és túlmutasson a földi Jeruzsálemen a mennyből alászálló Jeruzsálemre.
De mi ennek a jelentősége? Hova mutat mindez? Miért fontos a leírása ennek a világot megrendítő, félelmetes katasztrófának a leírása és az Isten városának ezzel szembeállítása, valamint Isten háborúkat megszüntető hatalmának a kinyilatkoztatása? Egyetlen felszólításba torkollik, és ez a mai böjti üzenetünk központi üzenete:
Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!
Csendesedjetek el a csatazajban! Csendesedjetek el, csendesedjetek ki abból a zajból, ami körülvesz benneteket, és csendesedjetek el, csendesedjetek ki abból a zajból, ami a szívetekben háborog.
Ez Izráel életének újra és újra megismétlődő tapasztalata. Amikor minden veszni látszik, amikor a föld megrendül, amikor a hegyek a tenger mélyére zuhannak, amikor olyan erők zúdulnak rájuk, amelyekkel szemben tehetetlenek, amikor tengernyi seregek vonulnak fel ellenük és kerítik be őket, amikor az is kevésnek bizonyul, ha minden erejüket megfeszítik, amikor minden tervezés eredményeként az jön ki, hogy harcolni fogunk, de győzni nem – akkor csak egy út marad:
Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!
Izráel Isten hatalmas karjának az erejével kivonult Egyiptomból. De a kivonulással nem ért véget a történet, a fáraó bár elengedte őket a tizedik csapás után, meggondolva magát utánuk küldte a hadseregének az elitjét. Amikor utolérik őket, nekiállnak zúgolódni és nekiesnek Mózesnek:
Nincs talán elég sír Egyiptomban, hogy a pusztába hoztál bennünket meghalni? Mit tettél velünk, miért hoztál ki bennünket Egyiptomból?! Nem megmondtuk neked még Egyiptomban, hogy hagyj nekünk békét, hadd szolgáljuk az egyiptomiakat?! Mert jobb nekünk, ha az egyiptomiakat szolgáljuk, mint ha a pusztában halunk meg![3]
Mit állított ezzel szembe Mózes?
Ne féljetek! Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg ma az Úr benneteket! … Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg![4]
Nos, pont ennek a vesztegmaradásnak a képessége hiányzik.
Amikor Midján hatalmas sereggel támadt Izráelre, Isten a fiatal Gedeont hívta el a szabadító szolgálatra. Izráel össze is gyülekezett Midjánnal szemben, de több mint háromszoros volt a túlerő. Isten ekkor azt mondta Gedeonnak, hogy szelektálja ki a harcra lelkileg alkalmatlanokat. Maradtak háromszázan a több mint háromszázezres sereggel szemben. Hogy lesz ebből győzelem? Eddig is kevés volt az erőnk, most pedig maroknyian maradtunk. De éppen ebből lesz győzelem, hogy tudnak visszavonulni és az Úrra figyelni, aki azután megmutatja magáról, hogy ő az Isten.
Amikor Jósáfát király uralodása idején rájuk támadtak a móábiak és az ammóniak az istenfélő Jósáfát első reakciója az ijedtség volt. De azonnal az Urat kezdte el keresni és böjtöt hirdetett. Böjtjében így imádkozott:
Istenünk, ítéld meg őket! Mert nincs erőnk ezzel a nagy tömeggel szemben, amely ellenünk támad. Nem tudjuk, mit tegyünk, csak rád tekintünk.[5]
Ezután persze ki kellett vonulni az ellenséggel szemben, de csak azért, hogy meglássák: az Úr az Isten. Még a csata előtt kiáradta Isten Lelke a lévita Jahaziélre, aki így buzdította Izráel seregeit:
Ne féljetek, és ne rettegjetek ettől a nagy tömegtől, mert nem a ti háborútok ez, hanem Istené. … Nektek nem is kell majd harcolnotok, csak veszteg állnotok és néznetek, hogyan szabadít meg benneteket az Úr. Ne félj, és ne rettegj, Júda és Jeruzsálem! Holnap vonuljatok ellenük, mert veletek lesz az Úr![6]
Ki kell vonulniuk, de csak nézőnek. Így is történt.
Ezek a tapasztalatok is, Jeruzsálem megszabadulása is mind belesűrűsödnek ebbe a zsoltárba és mutatnak egy lelki utat akkor, amikor kívül felfordul minden, és belül is felkavarodik a lelkünk:
Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!
A böjt pontosan ebben az elcsendesedésben segít. Ez a böjt lehet egy rendes böjt, ami alatt azt értem, hogy valamilyen ünnepi előkészülethez, egyházi hagyományhoz, vagy kialakult személyes gyakorlathoz kötődik, vagy rendkívüli böjt, amit egy váratlan és ijesztő helyzet válthat ki. De a lényeg ugyanaz. A böjt lelassít és visszafog, hogy a külső és belső csatazaj helyett be tudjunk lépni abba az isteni csendbe, amelyben végül meg tudjuk hallani az ő szavát; ami éppen az ő szavára építve segít újratervezni az életünket, vagy éppen újrakalibrálni az életünkben a fókuszt, amikor áthelyeződik az örökkévalóról a mulandóra.
Ez történt Illéssel, amikor a Hóreb barlangjába menekült a csatazajból. Isten ott a barlang csendjében szólította meg, ahol gyógyította Illés belső háborgását és ezt tette vele: segített neki újratervezni az életét és újrakalibrálni a fókuszt.
Milyen nehéz ez, hiszen ilyenkor annyi minden forog kockán. Amikor helyt kell állni, ki kell állni, meg kell oldani egy nehéz helyzetet és meg kell vívni egy nehéz harcot. Amikor úgy érezzük azonnal lépni kell és azonnali megoldásokra van szükség. Pont akkor elcsendesedni? Nem megfutamodás ez?
Tudom, hogy az ember képes becsapni magát és megpróbálhat még így is elmenekülni a problémák elől; de ha értjük ennek az elcsendesedésnek a titkát – a böjtös Istenhez fordulásnak a titkát, akkor éppen ellenkezőleg. Pontosan az isteni újratervezés és a fókusz újrakalibrálása tesz bennünket képessé arra, hogy úgy és arra menjünk tovább, amerre Isten vezet minket.
Egyébként csak marad a kapkodás, az okoskodás; marad az aggodalmaskodás és emberi eszközökkel az erőlködés és a harc.
Isten arra hív a böjtben:
Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!
Mi az, amit ebben a csendben magunk elé tehetünk, hogy azután ebből megerősödve jöhetünk ki?
- Isten hatalmának megvallására és meglátására hív: „Jöjjetek, lássátok az Úr tetteit, aki bámulatos dolgokat művel a földön.” Ahogy Isten seregeket győzött le, börtönök ajtaját nyitotta ki, halottakat támasztott fel és élőket ragadott a mennybe; vakoknak adott látást, süketeknek hallást és bénákat állított talpra; kevéssel is jóllakatott tömegeket, és lecsendesítette a háborgó vihart. Isten Bárányaként hordozta a világ bűnét és a harmadik napon feltámadt a halálból. Bizonyára a legtöbben ráismertetetek, hogy Jézus Krisztusról beszélek, hiszen ő a mi Urunk és Istenünk: „Jöjjetek, lássátok az Úr tetteit, aki bámulatos dolgokat művel a földön.”
- Az Isten szeretetébe kapaszkodásra hív: „A Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk.” Hacsak a csatazajt hallod, akkor pont az ő szeretetének halk és szelíd hangja nem fog hallatszódni. Akkor pont úgy, ahogy Illés látta a hatalmas szelet – de Isten nem volt a szélben; majd földrengés támadt – de Isten nem volt a földrengésben; a földrengés tűz követte – de Isten nem volt a tűzben; de a megszólaló halk és szelíd hangban ott volt Isten. Ez a hang szól hozzánk Krisztusban, aki azt mondja: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.”[7]
Ez az, ami nem megy csatazajban. A böjt az Isten csendjének a keresése is. A zsoltár éppen arra mutat rá, hogy miközben háborognak a tengerek mi nem félünk keresni az Isten csendjét úgy, hogy Krisztusra nézünk.
Van egy szép új ének az énekeskönyben, amit ma nem éneklünk, de jó lenne majd megtanulni, ennek első verse így szól:
Ha a keresztre néz szemem,
Melyen a menny királya halt,
Legdrágább kincsem megvetem,
És büszkeségem térdet hajt.
Erre a keresztre néző figyelemre hív a zsoltárunk mostani böjtünkben:
Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!
[1] 2Kir 19:19
[2] 2Kir 19:17-19
[3] 2Móz 14:11-12
[4] 2Móz 14:13-14
[5] 2Krón 20:12
[6] 2Krón 20:15.17
[7] Mt 11:28-29