Lekció: Jn 20:1-10
Alapige: Jn 20:11-18
Énekek: 47. 517. 513. 720-728. 756.
Keresztyénekként az egyik legnagyobb kihívás a hitünk számára az, hogy hogyan tudjuk megőrizni az örömöt, amikor ez a világ számtalan lehetőségét kínálja a bánatnak? Hogyan tudunk megküzdeni azzal, amit Jézus így mond:
Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljessé legyen. [Jn 15:11]
Vagy azzal, amit Pál mond a filippibeli gyülekezeti tagoknak:
Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek. [Fil 4:4]
Mindeközben pedig hosszú-hosszú listákat tudunk összeállítani amiatt, hogy mennyi okunk van a bánatra, a veszteségeink miatt: elhidegült a gyermek. Megérkezett az új diagnózis. Elvesztetted, akit szerettél. Kiüresedett a házasságod. Csalódtál abban, akiben bíztál. Leégett a ház.
Amikor a feltámadt Jézus megjelenik Máriának abban a sírkertben, ahol eltemették – Mária még nem ismeri fel Jézust. Jézus pedig megkérdezi tőle: „Asszony, miért sírsz?” Ő is csak azt tudja elmondani, hogy mi az oka a szomorúságra. Meg tud-e mindez változni? A szomorúságból lehet-e öröm? Erről szól a mai üzenetünk – ahogy Mária és Jézus találkozik a sírkertben. Alapigénk: Jn 20:11-18
11Mária pedig a sírbolton kívül állt és sírt. Amint ott sírt, behajolt a sírboltba, 12és látta, hogy két angyal ül ott fehér ruhában, ahol előbb Jézus holtteste feküdt; az egyik fejtől, a másik pedig lábtól. 13Azok így szóltak hozzá: Asszony, miért sírsz? Ő ezt felelte nekik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették. 14Amikor ezt mondta, hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel, hogy Jézus az. 15Jézus így szólt hozzá: Asszony, miért sírsz? Kit keresel? Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom. 16Jézus nevén szólította: Mária! Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: Rabbuni! – ami azt jelenti: Mester. 17Jézus ezt mondta neki: Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez. 18Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak, hogy látta az Urat, és hogy ezeket mondta neki.
Mária, az első
Márk az evangéliumában leírja, hogy a legelső, akinek a feltámadt Jézus megjelent, a Magdalai Mária volt. Ő volt az első, aki először találkozott Jézussal. A többi asszonynak, később ezek után jelent meg Jézus, a tanítványoknak pedig még később.
János részletesebben leírja ezt az első találkozást.
Először rekonstruáljuk röviden a történetet, ahogy az evangéliumok alapján ez lehetséges. A páskaünnep elmúltával az asszonyok egy kis csoportja elhatározta, hogy megadják Jézusnak a végtisztességet, megkenik a testét kenetekkel és bebugyolálják gyolcsba. Amikor azonban meglátták, hogy üres a sír, visszaszaladtak a tanítványokhoz, és elújságolták nekik, hogy üresen találták a sírt, Mária rögtön magyarázatot is fűzött hozzá, ezzel megadva rögtön az első értelmezését az üres sírnak:
Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették! [Jn 20:2]
Érdekes, hogy egy darabig ez lesz az érvényes magyarázat: üres a sír, mert valaki, valakik elvitték a holttestet. Mi más lehetne?
A tanítványok közül Péter és János kiszaladnak a sírhoz – és utánuk Mária is –, hogy ellenőrizzék az információt és valóban üres a sír. Érteni még nem értik, ahogy ezt az evangélium leírja, de nincs mit tenni, hazamennek.
Mária azonban ott marad siratni az eltűnt holttestet. Ekkor hajol be a sírba és meglátja a két angyalt ott ülni, ahol Jézus feküdt. Az angyalok felteszik neki a kérdést:
Asszony, miért sírsz?
Mária erre azzal a válasszal válaszolt, amire már korábban következtetett:
Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették.
Ezek után veszi észre a mögötte álló Jézust, aki viszont nem ismer fel. Jézus ugyanezt kérdezi tőle:
Asszony, miért sírsz? Kit keresel?
Mária pedig, mivel a kertésznek gondolta Jézust így szól hozzá:
Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom.
Jézus azonban irgalmasan felfedi előtte önmagát, amikor néven szólítja. És Mária ekkor felismeri az Urat, amire kiszakad belőle az örömkiáltás:
„Mesterem!”
Nézzük meg idáig a történet üzenetét.
Jézus ugyanaz maradt megdicsőülten is
Jézus egy nagyon egyszerű kérdést tett fel Máriának. „Miért sírsz? Kit keresel?” Ezzel az egyszerű kérdéssel helyt ad Mária bánatának. Részvéttel komolyan veszi. Nem kéri számon a hitetlenségéért – hiszen Máriának, aki annyira szerette őt, aki olyan hűségesen követte, hallania kellett már előre a teljes történetet: hogy Jézusnak nemcsak megaláztatnia és megöletnie kell Jeruzsálemben, hanem fel is kell támadnia. Mária ehelyett arra gondol, hogy valakik máshova vitték a holttestet és szeretné visszakapni. Ez a kérdés nem a számonkérés, hanem az együttérzés kérdése.
Látjuk ebben a csodálatos kegyelmi pillanatban, hogy az a Jézus, aki hatalmas földrengés és az égből alászálló villámló tekintetű angyal megjelenésének kíséretében támadt fel a halálból, olyan félelmetes volt, hogy a sírt őrző katonák a félelembe majdnem belehaltak, most aláhajol a fájdalmas szívű, gyászoló nőtanítványhoz és azt kérdezi: „Mi bánt?” Jézus mindig is ilyen volt. Ő, a testté lett Ige, aki emberi formát vett fel azért, hogy velünk lakjon, velünk étkezzen, velünk szenvedjen és velünk ünnepeljen; hogy megtisztítsa a leprást, látást adjon a vaknak, talpra állítsa a bénát; hogy betöltse a próféciát:
Az Úr Lelke felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét. [Lk 4:18-19]
A halál feletti győzelme és dicsősége után sem tesz mást. Odahajol Máriához, hogy elmondhassa mi bántja. Hogy kimondhassa miért sír, miért szomorú vigasztalhatatlanul. Mária pedig sír, mert még nem látja az élet győzelmét, csak a halál diadalát. Még akkor is, amikor már az élet győzött a halál felett.
Mária nehezen jön rá, hogy mi is történt valójában, zavarodott, aggályoskodó és szomorú. Mi más is lehetne egy sírkertben, ahol a többi holt között egy holtat keres. De aki a holtak között a holtat keresi, az valóban szomorú lesz, szomorú marad a feltámadt Krisztus nélkül. Nem csoda, ha csak siránkozni tud az a lélek, akinek nincs élő Krisztusa.
Az üres sír és a rossz következtetés
Látjuk Jézus szelíd és együttérző szeretetét. Ez az együttérző szeretet azonban ki akarja emelni Máriát is ebből a rossz következtetésből származó szomorúságból.
Időnként rossz elképzelésünk van az együttérzésről. Azt gondoljuk, hogy az a helyes együttérzés, ha belesüllyedünk a másik szomorúságába. Sőt el is várjuk azt, hogy ha valaki együtt akar érezni velünk, az süllyedjen bele a reménytelenségünkbe és a szomorúságunkba.
Jézus egészen máshogy érez együtt. Ő úgy érez együtt, hogy rámutat például arra, hogy a szomorúság és a bánat oka téves elképzelésen alapul. Mária háromszor is elmondja a történetben, hogy ő miért is szomorú. Egyrészt Jézus halott, másrészt elvitték a holttestét.
Az üres sírt látva azt mondja a tanítványoknak:
Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették!
Az angyalok kérdésére:
Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették.
Jézus kérdésre pedig:
Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom.
Mindig ugyanaz a rossz következtetés. A halál győzött. A halál hatalmával szemben nincs semmink. Lényegében vesztesek vagyunk. Az életben kevés az öröm és sok a bánat, az emberi élet 70-80 évének a nagyobb része hiábavaló fáradság [vö. Zsolt 90:10]. És azt kell mondanom, amíg csak az üres sírt nézzük, ahogy Mária is tette, ezt tűnik az egyetlen igazán érvényes világlátásnak. Mi történik itt ugyanis?
Mária észreveszi, hogy ott áll a háta mögött „valaki”, aki megkérdezi: „Miért sírsz? Kit keresel?” János nem írja le, de ha figyeljük a párbeszédet dinamikáját, akkor látjuk, hogy Mária egyből visszafordul az üres sír felé. Még mindig azt nézi, még mindig azt látja – és még mindig benne van a rossz következtetésben: „Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom.”
Pontosan így tudunk szomorkodni és bánkódni. Ezért mielőtt továbbmennénk, hadd tegyem fel itt és most azt a kérdést: „Miért bánkódsz? Mi miatt szomorkodsz?” Nem amiatt, hogy üres sírokat nézel – és rossz következtetésekre jutsz?
A megszólítás misztériuma
Jézus egyetlen szóval hozza el a fordulatot. „Mária!” Mária pedig erre a szóra Jézus felé fordul és felkiált: „Mesterem!”
A néven szólítás misztériuma ez. Ebben a néven szólításban hirtelen minden más megvilágításba kerül. Ebben a felismerésben a halál helyett az élet lép az előtérbe. Az élet, aki nem más, mint a feltámadt Krisztus, aki magáról mondta azt, hogy
Én vagyok a feltámadás és az élet …[Jn 11:25]
És ha már nem a halált nézzük, nem az üres sírt nézzük, hanem a bennünket megszólító és mellettünk álló Krisztust nézzük, más lesz a következtetés. A sír nem azért üres, mert elvitték az Urat, hanem azért, mert az Úr feltámadt.
Ezt egyetlen szó fordította meg: „Mária!” Ez aszemélyes, néven szólítás titka. Annak a titka, amikor egy megszólaló ige, egy olvasott ige, egy hallott igehirdetés személyesen megszólít, mintegy neveden hív. Amikor nem is kell, hogy elhangozzon a neved egy igehirdetésben – mint ahogy nem is szokott – de mégis a szívedhez beszél Jézus Krisztus. Ez a Szentlélek titka és csodája, amikor személyesen megszólított emberré válsz – és megkérdezi tőled az Úr: „Mi bánt?” Ő pedig azt mondja:
Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!
Igen! Bármi is bántson, az enyém vagy. Már nem a halálé vagy, hanem az enyém, mert a sírom azért üres, mert feltámadtam, élek és uralkodok.
Minden veszteség, minden fájdalom, minden ok a szomorúságra valódi ugyan – de az is valódi, hogy ebben az életben mindezek éppen a Krisztus feltámadása miatt nem véglegesek, hanem átmenetiek, mert akit a Krisztus néven szólít, megváltott annak az élete már egy új perspektívában telik. Erről az új perspektíváról is éneklünk az 513. énekben.
„Az élet győz, a mord halál
A prédát visszaadta már,
Nagy úrságának vége lett,
Krisztus hozott új életet.
Halleluja!”