Lekció: Lk 24:13-35

Alapige: Lk 24:13-17

Énekek: MonGYÁLdást

Egy hét eltelt az ünnep óta. Az ünnep utáni kedden a legtöbben visszatértek a megszokott dolgaikhoz – munkájukhoz, a napi rutinhoz; a szokásos mindennapi feszültségekhez vagy éppen örömökhöz. A gyerekek még nem, mert nekik hosszabbra nyúlt a tavaszi szünet, de az ünnep nekik is véget ért, napról napra távolodtak tőle. Kérdés, hogy kinek milyen volt ez az ünnep: valami frissítő új hittartalommal telt meg? Megújító erőket közvetített? Vagy eltelt, ahogy szokott – részt vettünk egy vagy két istentiszteleten; átéltük a nagypénteki drámát és a húsvéti katarzist; vagy eltelt szépen egy istentisztelettel és úrvacsorával, majd elkezdtünk távolodni tőle?

Itt vagyunk húsvét után. A felolvasott szakaszban is egy olyan történetet hallottunk, amelyben két ember életét mutatja be Lukács, akik húsvét után elindulnak egy úton, egy Emmaus nevű faluba. Jeruzsálemből mennek oda. Ahol azok a bizonyos események történtek a názáreti Jézussal. Ők is úton vannak húsvét után – mi is úton vagyunk húsvét után. Vajon velük együtt távolodunk a húsvéttól, vagy a pünkösd felé tartunk? Az emmausi tanítványok történetének tanulságait és üzeneteit szeretném most több részletben megosztani veletek az előttünk levő hetekben. Ma a történet elejét nézzük. Alapigénk: Lk 24:13-17

Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvanfutamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve, és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben egymással beszélgettek és vitáztak, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. Látásukat azonban mintha valami akadályozta volna, hogy ne ismerjék fel őt. Ő pedig így szólt hozzájuk: Miről beszélgettek egymással útközben? Erre szomorúan megálltak.

Aznap

Jézus két tanítványa, akik nem voltak tagjai a belső, apostoli körnek, de tanítványok és követők voltak. Jeruzsálemből indultak útnak pont aznap, amikor Jézus feltámadt a halálból. Hogy miért pont Emmausba mentek annak egy logikus magyarázata, hogy eredetileg onnan származtak és úgy gondolták, hogy vége van a nagy eseményeknek és a nagy várakozásoknak, Jézus nem bizonyult Messiásnak; valahogy vissza kellene találni a régi kerékvágásba.

Valahogy érdekes ez az „aznap”. Túl vannak Jézus halálának a sokkján, de még a szombatot megtartották a következő napon, de Jeruzsálemből már úgy indultak el, hogy hallották azt, hogy az asszonyok üresen találták a sírt, hogy az apostolok sem találták meg Jézus testét. De azt is hallották, hogy az asszonyoknak angyalok hirdették azt, hogy Jézus él. Ezek a hírek még csak kíváncsiságból sem tartották vissza őket Jeruzsálemben. Különös ez a sietség. Már-már szinte mintha menekülnének a helyszínről, hogy minél hamarabb lezárhassák magukban ezt a történetet.

Már aznap elkezdenek távolodni attól a Jézustól, akit bizonyosan megfeszítettek, és akinek a feltámadásáról szóló hírt olyan kétkedve fogadták.

Távolodva Jeruzsálemtől – távolodva a kereszttől

Ez a távolodás olyan beszédes. Részesei lettek valaminek, amiben csalódtak. Nyilván már mindig az emlékeik része marad mindez, de valószínűleg annyira csalódtak, hogy jobb lett volna bele sem kezdeni, jobb lett volna nem reménykedni, jobb lett volna elfogadni az életet olyannak, amilyen és nem remélni jobbat, nem remélni megváltást és szabadságot. Minden egyes lépés, amit megtesznek egyre távolabbra viszi őket Jézustól és attól, amit Jézus értük tett.

Mindig elszomorít az, amikor emberek, veszik maguknak a fáradtságot, hogy megtiszteljék az ünnepet, a húsvétot, meghallgatják a húsvéti evangéliumot, az úrvacsorában veszik az irántuk lehajló isteni kegyelem megerősítő pecsétjét – és aztán eltávolodnak mindattól, amit Jézus tett értük. Mert nem igazán tudják átélni és megragadni azt a csodát, amit a kereszt kínál, és amit a feltámadás nyújt a számukra. Ez nem egy látványos nagy csalódottság – hanem valami olyan, hogy valamennyit beengednek a formális vallásosságból az életükbe, egy ünnepi érzést, de többet nem várnak Jézustól, mert nem gondolják, hogy ennél sokkal többet jelenthet az ő számukra az életükben.

Pedig Jézus nem kevesebbet hozott, aminek az árát ő fizette meg a kereszten, mint a bűnök teljes bocsánatát és az örök életet a földi életen túl, ebben az életben pedig az Isten megtapasztalható jelenlétét, minden lelki áldását, az Istennel való békességet. Azt a csodát, hogy Isten nem valami láthatatlan földön túli lény, akiben bár hisznek, de mégis leginkább nélküle kell boldogulni az életben; hanem egy olyan mennyei édesapa, aki törődik a gyermekeivel, aki együtt megy velünk az úton, aki végigsegít bennünket a halál árnyékának völgyében, hogy végül „asztalt terítsen nekünk ellenségeink szeme láttára, és csordultig töltse poharunkat.” [vö. Zsolt 23:5]

Van azonban egy ennél is fájdalmasabb távolodás. Olyan, ami jobban hasonlít ennek a két tanítványnak a távolodásához. Amikor valaki rátalál Jézusra, mesterének hívja és követőjévé lesz. Amikor issza minden szavát, lelkesen igyekszik az életét Jézushoz igazítani; aztán hirtelen megtörik valami. Megütközik egy erkölcsi kérdésen, amit nem akar elengedni az életéből.

Csalódik az imádság meghallgatásának hatékonyságában.

Megütközik Jézus más követőinek bukásán vagy éppen hitetlenségén, szavain és cselekedetein.

Nem egyszerűen a kezdeti lendület törik meg, hanem az egész hite zátonyra fut. Nem akar ő hitetlen lenni. Mégis egyre távolabb kerül, míg végül ott találja magát újra, ahonnan kijött, és végül azt mondja: jobb nekem itt. Jézus semmit sem old meg a világ gondjaiból, semmit sem old meg az én gondjaimból. Lényegében olyan az életem nélküle is mint vele; sőt még jobb is, mert így legalább nem kell hadakoznom a bűneimmel és nem kell hadakoznom lelkiismereti kérdésekkel. Jobb lett volna bele sem kezdeni, teljesen fölösleges volt ez a lelki kaland. Lehet, hogy jobb lett volna már eleve valamilyen más spirituális irányba tenni lépéseket.

Beszélgetve és vitatkozva

Az úton a két tanítvány beszélgetett és vitatkozott arról, ami történt. Újra átbeszélték a történteket. Ez ad még egy kis reménysugarat, hogy nem zárták le végleg magukban a Jézus követést. De még nem tudják hogyan tovább.

Csak következtethetünk arról, hogy miről beszélgettek útközben, amit majd Jézus is feltesz nekik később kérdésként. De még ott vannak bennük a történtek. Mi történt? Követtük Jézust, akit végül megfeszítettek. Pedig minden olyan ígéretesnek tűnt.

Hallottuk, hogy „boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa” [Mt 5:3];

Hallottuk, hogy keressük először az Isten országát, és ráadásul minden szükséges megadatik nekünk.” [Mt 6:33]

Hallottuk, hogy „amit tehát szeretnének, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is úgy cselekedjetek velük” [Mt 7:12];

Hallottuk, hogy „a bölcs ember olyan, aki hallgatja Jézus beszédeit és cselekszik azokat, hasonlóan a sziklára házat építő emberhez, akinek semmilyen vihar nem képes elsodorni a házát” [Mt 7:24].

Hallottuk és elhittük, hogy jobbá lehet a világ. De a világ nem lett jobb – ezt a csodálatos mestert elpusztították. Hogyan lehettünk ilyen naivak? Hogyan tévedhettünk ekkorát? Hiszen a gonosz mindig hatalmasabb mint a jó. Minden jól induló kezdeményezést megront a bűn, az önzés és a gonoszság. Ha nem belülről rontja meg, akkor kívülről tiporja el a gonosz a jót. Mégsem a szelídek boldogok, mert nem ők öröklik a földet.

Vajon tényleg tévedtek? Vajon tényleg téved, aki beáll Jézus követésébe? Csak szükségszerű kiábrándulás lehet ennek a következménye?

Bármilyen borongósan is kezdődik ez a történet, Lukács nagyon gyorsan megmutatja, hogy nem ez a történet vége és nem is ez a végkicsengése. Hadd mondjam már most – hiszem, hogy érdemes hétről hétre végigkísérni ezt a történetet, hogy ne távolodjunk mi se a húsvéttól, hanem inkább közeledjünk a pünkösdhöz.

Az új útitárs

A beszélgetés és vita közben csatlakozik hozzájuk egy új útitárs. Jézus az új útitárs, aki egyszer csak ott megy velük az úton. Melléjük szegődik, beszélgetni kezd velük. Ők azonban nem ismerték fel Őt.

Márk úgy fogalmaz röviden erre a találkozásra utalva:

Ezután más alakban jelent meg közülük kettőnek útközben, amikor vidékre mentek. [Mk 16:12]

Vajon azért nem ismerték fel, mert Jézus egy számukra ismeretlen alakban ment velük. Azért nem ismerték fel, mert nem is ismerhették fel őt? Akkor miért ismerték fel mások? Márknál a „más alak” csak arra utalás, hogy Jézus a megdicsőült testében támadt fel, amelyre már a mennyei világ múlhatatlan természete volt jellemző a jelenlegi világ mulandó természete helyett. Amiről Pál a hívők feltámadása kapcsán így beszélt.

Így van a halottak feltámadása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; elvettetik gyalázatban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben. Elvettetik érzéki test, feltámasztatik lelki test. [1Kor 15:42-44]

Ilyen lesz a halottak feltámadása is, aminek Jézus az első zsengéje. De elsősorban nem ezért nem ismerték fel, hanem ahogy Lukács fogalmaz:

Látásukat azonban valami akadályozta és nem ismerték fel őt.

Nem Jézus dicsőséges alakja zavarta meg a látásukat, hanem valami más. Vajon mi akadályozhatta a látásukat? Valami, ami bennünket is sokszor akadályoz. Az, hogy már előre eldöntjük, hogy mi az igazság. Amikor tudjuk, hogy mit kell látnunk. Vagy mások mondják meg, hogy nekünk mit is kell látnunk.

Mondok egy egyszerű példát. Amikor a gyerekekkel olvasunk az iskolában, vagy a konfiórán a Bibliából, és bizony időnként tévesztenek szavakat. Ha olyat tévesztenek, akkor azt szoktam nekik mondani, hogy figyelj arra, hogy azt olvasd, ami oda van írva és ne azt, amiről azt gondolod, hogy oda van írva.

Ezek a tanítványok tudták mi történt: Jézus meghalt. Emellett azt is tudták – ahogy de sokszor hallom – „onnan még nem jött vissza senki”. Annyira masszívan beléjük van kódolva ez a „tudás”, amit saját tapasztalatuk is erősít, hogy esélyük sincs felismerni a velük együtt úton járó Jézust. Ott megy velük, és csak egy idegent látnak – mert az nem lehet Jézus, hiszen ő meghalt. Ez nem szimpla hitetlenség, egész egyszerűen elvakítja őket a világról alkotott ismeretük, amit még nem tudtak áttörni a mennyei világ erői.

De mennyei látás nélkül nem lehet része senkinek az Isten országában, hiszen, ha valaki „nem születik víztől és lélektől nem mehet be az Isten országába”. [Jn 3:5] Ezeknek a tanítványoknak új tudásra van szükségük, ami mennyei látásból fakad.

Erre az új tudásra fogja elvezetni őket Jézus.

Ebből a történetből azt a kérdést teszi fel neked mennyei édesapád: felismered-e Jézust, aki melléd szegődött az úton? Hallod-e a hangját, ahogy szól hozzád? Vagy akadályozzák a látásodat és a hallásodat e világról alkotott masszív elképzeléseid, a félelmeid, és az aggodalmaid. A boldogságról és a boldogulásról megfogalmazott elvárásaid – amelyek nagyon nincsenek összhangban a Jézus által kínált életfelfogás boldogító erejével? Ezek mind-mind olyan valamik, amik akadályozzák a Jézus látását és hallását.

Jézus azonban nem hagyja magára a Jeruzsálemtől, a kereszttől és a feltámadástól távolodó tanítványait, tudja hogyan vigye vissza őket Jeruzsálembe, a feltámadás helyére, a tanítványi közösségbe. Kérdés, hogy meg fogják-e látni és hallani őt.

Jézus megkérdezte őket:

Miről beszélgettek egymással útközben? Erre szomorúan megálltak.

Most itt mi is megállunk. Hogy a jövő héten folytassuk velük az utat.

Ámen.