Lekció: Jer 20:7-13
Alapige: Lk 24:33-35
Énekek:
95 – Jertek, örvendjünk mindnyájan
444 – Jer, dicsérjük az Istennek Fiát
802 – Örvendjetek, mert Isten úgy szeret
Húsvét után együtt keltünk útra két nagyon elkeseredett tanítvánnyal, akik Emmausba tartottak; éppen Jézus feltámadása napjának délutánján, elkezdtek távolodni Jeruzsálemtől, a tanítványi közösségtől – és a feltámadt Krisztustól.
Útközben kedvükszegetten, csüggedten és szomorúan vitatták meg Jézus utolsó hetének eseményeit odáig, hogy miért történhetett az, hogy Jézust az ellenségei keresztre feszíthették. De nem csak mi szegődtünk melléjük képletesen, hanem akkor és ott Jézus valóságosan melléjük szegődött, kikérdezte őket arról, hogy miről beszélgettek majd az Írások alapján bebizonyította azt, hogy csak az történt a Krisztussal, amit az Atya előre eltervezett és meg is valósított; erről már beszélt Mózesen és a prófétákon keresztül a kijelentés Istene, az egyetlen és igaz Isten. Egész úton nem ismerték fel a tanítványok, hogy Jézus ment velük az úton, egészen addig, amíg meg nem hívták magukhoz éjszakára és leültek vele vacsorázni. Az asztalnál Jézus vette a kenyeret, áldást mondott és megtörte és nekik adta – ebben a pillanatban megnyílt a szemük és megismerték, hogy Jézus van velük. Ezután Jézus eltűnt előlük, de ők már megteltek azzal az örömmel, hogy Jézus valóban feltámadt és él. Meg is beszélték egymás között, hogy már útközben érezték azt a különleges hatást, ahogy Jézus az Írásokat feltárta, de végül az az egyszerű úrvacsora adta meg annak a kiváltságát, hogy teljessé vált a kép: az a Jézus, akit halottnak hittek él – de nem egyszerűen él, hanem feltámadása által tényleg a hatalmas Isten Fiának és életük megváltójának bizonyult. Röviden így foglalnám össze azt, amiről az előző négy vasárnapon hallottuk az örömhírt.
Ma mindennek a végső hatását fogjuk meglátni, amit egy rövid címben így fogalmaztam meg: Vissza Jeruzsálembe. Alapigénk a Lk 24:33-35
Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. 34Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. 35Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről.
Miután Jézus megjelenése bizonysága lett annak, hogy az, amit az asszonyok mondtak tényleg igaz, Jézus feltámadt, nem sokat teketóriáztak felkeltek az asztaltól és még abban az órában visszatértek Jeruzsálembe. Ott együtt találták a még élő apostolokat mind, és még rajtuk kívül azokat, akik szintén Jézus követésében jártak. El akarták mondani, hogy hogyan találkoztak a feltámadt Krisztussal, de még bele sem tudtak kezdeni az apostolok megelőzték őket és elmondták, hogy Jézus valóban valóban feltámadt és meg is jelent Péternek. Csak ezután tudták részletesen elmesélni, hogy velük pedig az történt, hogy útközben Jézus hozzájuk szegődött és az Írások magyarázatával először bizonyította, hogy a Krisztussal minden úgy történt, ahogy Isten eltervezte; majd a vacsoránál felismerték őt. Ez a három vers azonban sokkal többet elmond, ha a mélyére nézünk.
Mit láthatunk meg ebben a történetben? Hogy ezeket a tanítványokat a Krisztus valósága örömmel és erővel töltötte fel. Mit is értek Krisztus valósága alatt. Azt, hogy számukra már nemcsak Krisztus halála valóságos, hanem Krisztus feltámadása is valóságos. Ez pedig hatalmas örömmel és energiával tölti fel az életüket. Miből látjuk ezt?
„Még abban az órában”
Először is abból, hogy még abban az órában útra kelnek. Nem halogatnak, hanem elindulnak, hogy az egész utat megtegyék, amit aznap megtettek csak éppen visszafelé. Hogy újra közeledjenek, amitől addig távolodtak.
Közeledjenek Jeruzsálemhez, ami nemcsak egy város, hanem mind az Ó- mind az Újszövetségi gondolkodásmódban a hit központjának jelképes helye. Pál apostol is megfogalmazza ezt, amikor azt mondja:
a mennyei Jeruzsálem … a mi anyánk [Gal 4:26]
Közeledjenek az apostoli gyülekezethez, amelytől addig csalódottan és keserűen távolodtak. Közeledtek, hogy megosszák – most már nem a csalódottságukat és a kétségeiket, hanem az örömüket és a bizonyosságukat Jézus Krisztusban.
Mennek az örömhírrel és ebben:
1. Nem hátráltatja őket a fáradtságuk
Az aznapi tíz-tizenegy kilométeres út után, ami nemcsak az út hosszúsága miatt lehetett fárasztó, hanem a csüggedt állapotuk miatt is, mégis nekiindulnak nem törődve fáradtsággal és nehézséggel. Olyannyira nem, hogy az az út, amit addig lefelé tettek meg, most vissza fölfelé kell megtenni. Ez is olyan szép, amit egyszer érdemes lehet kibontani: csalódottságukban lefelé mennek; az örömhírrel szívükben fölfelé.
Ők miután megtapasztalták a szívük hevületében és a Krisztussal együtt töltött úrvacsorában a Krisztus valóságát, ennek az erejével és örömével mennek a gyülekezetbe, hogy az örömhírt elmondják.
Csak abba lenne érdemes belegondolni – teljesen hétköznapi a kérdés. Hányszor tart távol a gyülekezettől a fáradtság és a kedvetlenség. Ha nem élik át Krisztus valóságát, bizony ők is fáradtan és csüggedten fekszenek le és talán soha nem térnek vissza a gyülekezetbe. Vajon amikor minket visszatart a fáradtság vagy valamilyen kedvetlenség, vajon nem a Krisztusnak ezt a teljes és élő valóságának a hiánya tart minket távol? Hogy nem Krisztusban keressük az örömünket, hanem valahol máshol?
Nyilván nem csak akkor jövünk a gyülekezetbe, amikor megtölt bennünket Krisztus öröme és ereje. Jövünk fáradtan és elkeseredve is. Jövünk az önmagunk miatti csalódottságban, az Isten keresésében is. De ezt tesszük mindannak a hátterében, hogy van örömhír, amit már megismertünk, csak megürült tőle a szívünk. És milyen jó, ha még így sem Emmaus felé vesszük az irányt, hanem Jeruzsálem felé, a hit középpontja és a hit közössége felé, a Krisztus felé.
Az emmausi tanítványokat az örömhír és az öröm viszi úgy, hogy nem hátráltatja őket a fáradtságuk, sem a korábbi csalódottságuk.
Mennek az örömhírrel és ebben:
2. Nem rettentik őket a veszélyek
Ők estefelé értek Emmausba, amikor a nap lehanyatlott már. Még Jézussal asztalhoz ültek. Majd pedig már az éjszaka sötétjében nekiindulnak Jeruzsálem felé. Egyáltalán nem veszélytelen útnak indultak neki. Éppen ezért hívták be „ismeretlen” útitársukat is magukhoz éjszakára, mert a szabad ég alatt tölteni az éjszakát veszélyes volt. Úton járni is veszélyes volt a településeken kívül. A vadon a vadállatok és rablók tanyája volt. Mégsem mérlegelik, hogy milyen veszélyeket hordoz magában ez az út, ami tényleg veszélyes volt.
Itt a kérdés: a fáradtság még valahogy leküzdhető, de vajon leküzdhető-e a veszélyektől való félelem?
Igen, a Krisztus valósága, öröme és ereje annyira megtöltötte, hogy egyből indulnak. Hiszen áttüzesedett a szívük a Krisztussal és mennek, hogy az örömhírt továbbadják azoknak, akikről úgy gondolták, hogy ugyanolyan elkeseredettek és csüggedtek mint amilyenek ők voltak. Ezt az utat Kleopás és társa éjszaka tették meg, a szívükben az örömhírrel úgy, hogy nem rettentették őket vissza a veszélyek, amelyek fenyegették őket. Valóban úgy volt bennük az örömhír, mint Jeremiás szívében az Úr igéje, amiről azt mondta:
De perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam. [Jer 20:9]
Jeremiás ezt még szemrehányásként, keserűséggel mondja az Úrnak – de a benne munkálkodó félelmet még így is legyőzte benne az ő csontjait is áttüzesítő Igéje az Úrnak.
Ha megnézzük az evangéliumi keresztyénség történetét, akkor azt ez a veszélyekkel is dacoló örömhír hirdetés jellemzi.
Akkor is, amikor az apostoli korban az intézményes zsidó vallás, vagy a római császárság pogányságával szemben kellett megfogalmazni.
Akkor is, amikor a tartalmát vesztett intézményes államegyház korában kellett kiállni a Krisztus evangéliuma mellett, ahogy tették ezt a reformátorok.
Akkor is, amikor az ateista diktatúrák nyomasztó és pusztító légkörében kellett megmaradni a Krisztusban.
Akkor is, amikor a mai pogányságnak, a szekularizációnak és az iszlám fundamentalizmusnak az erőszakosságával szemben kell hirdetni a Krisztust. Ezzel szemben csak a Krisztus valósága képes megtartani bennünket – sőt megtölteni örömmel és erővel.
Ha ma nekünk nem is kell ilyen közvetlen veszélyekkel szembenézni, azért mégis vajon hányszor hallgatjuk el az örömhírt a világban félelemből, vagy ugyanebből a félelemből nem vállaljuk a közösséget a gyülekezettel. Amikor például nem merjük azt mondani a rokonainknak, hogy a vasárnap az Úré, a családi programoknál legyenek erre is tekintettel.
Nekünk is erőt kell merítenünk azoknak a korábban élt testvéreinknek a bátorságából, akiket nem rettentett a veszély akkor, amikor a Krisztus örömhírét kellett vinni és továbbadni. Közülük az elsők ezek az emmausi tanítványok – őket követték az apostolok és azok, akiknek a példájával a Zsidókhoz írt levél írója is bátorítja a gyülekezetet:
Másokat viszont megkínoztak, akik nem fogadták el a szabadulást, hogy dicsőségesebb feltámadásban legyen részük. 36Mások megszégyenítések és megkorbácsolások próbáját állták ki, sőt még bilincseket és börtönt is. 37Megkövezték, megégették, szétfűrészelték, kardélre hányták őket; juhok és kecskék bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorogva, gyötrődve, sínylődve azok, 38akikre nem volt méltó a világ; bolyongtak pusztákban és hegyeken, barlangokban és a föld szakadékaiban. 39És mindezeken, noha hit által elnyerték az Írás jó bizonyságát, nem teljesült be az ígéret, 40mert Isten számunkra valami különbről gondoskodott, és azt akarta, hogy ők ne nélkülünk jussanak el a teljességre. [Zsid 11:35-40]
Bizonyára nagyon sok keresztyén küzdött már meg azzal a dilemmával, amivel Jeremiás is küzdött. Hogy az Úr Igéje, csak gyalázatot és gúnyt, feljelentést, sőt bántalmazást hozott magával. Küzdött azzal, hogy magában tartsa, de nem tudta magában tartani, mert őt is áttüzesítette az Úr Igéje, mint az emmausi tanítványokat az örömhír – és mondania kellett. Mert ő is úgy volt vele mint Mózes, aki
nagyobb gazdagságnak tartotta Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot, mert a megjutalmazásra tekintett. [Zsid 11:26]
Csak azt tudom mondani, hogy amikor megijesztenek a Krisztus örömhíre miatti bármilyen veszélyek, gondolj arra, hogy ezek a tanítványok milyen erőt kaptak ebből az örömhírből.
Találkozás az örömhírben
Ahogy az éjszakában megérkeznek Jeruzsálembe, még mindig együtt vannak az apostolok és még ki tudja hányan velük; ahogy kezdenék mondani az örömhírt, már meg sem tudnak szólalni, őket is örömhírrel fogadják:
Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak.
Ahogy az emmausi tanítványokat fogadták, azóta is a keresztyének húsvéti köszöntése: „Valóban feltámadt az Úr!”
Ezután tudják csak elmondani a saját találkozásukat és tapasztalásukat arról, amit az úton átéltek Jézussal, majd a vacsoránál felismerték őt.
Ahogy ezek a tanítványok együtt vannak az apostolokkal, valószínűleg még a feltámadásról tanúskodó asszonyokkal egymást erősítik a Krisztus feltámadásának bizonyosságában és örömében.
A Krisztus feltámadását az örömhírben találkozó tanítványok gyülekezete erősíti és hitelesíti. Az a hitbeli bizonyosság, hogy „valóban feltámadt az Úr”. Ezért olyan fontos, hogy lássuk: a keresztyén gyülekezet az örömhírben találkozik. Ez a keresztyén gyülekezet hitbeli bizonyossága és bizonyságtétele ebben a világban. Az örömhír hirdetése ugyanis nem a világban kezdődik – hanem az Úr nevében és az Úr örömhírében összegyülekező keresztyén közösségben. Nem áll meg itt, hiszen a gyülekezet bizonyságtétele mindig a világnak is szól. Ezért nincs is visszásabb, mint az örömhírt nélkülöző, örömtelen gyülekezet. Ahol nem a „valóban feltámadt az Úr” bizonyosságával gyűlnek össze.
Természetesen, amikor arról tanít minket az Írás, hogy a keresztyén közösség az örömhírben találkozik az nem jelenti azt, csak akkor keressük fel a közösséget, amikor ebből a bizonyosságból öröm fakad. Krisztus hív bennünket a kudarcainkból, a keserűségeinkből, a csalódottságainkból és a bűneinkből is az örömhírben való találkozásra. De ez a lényeg: az örömhírben találkozunk. Jakab apostol ezt nagyon érthetően foglalja össze, amikor azt írja:
Szenved-e valaki közöttetek? Imádkozzék! Öröme van-e valakinek? Énekeljen dicséretet! 14 Beteg-e valaki közöttetek? Hívassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. 15És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt, sőt ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer. 16Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.[Jak 5:13-16]
Pál apostol is ezt tanítja az efezusiaknak:
mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak, 20és adjatok hálát az Istennek, az Atyának mindenkor mindenért, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében.[Ef 5:19-20]
Milyen kép rajzolódik ki ebből a gyülekezetről? A gyülekezet akár öröme van valakinek, akár szenved, akár beteg, akár a bűnei, akár az élet terhei alatt nyög, és az istentiszteleten, vagy betegágynál találkozik azt az örömhírben teszi. Annak az örömhírében, hogy „valóban feltámadt az Úr.” Ez erősíti az örömöt, enyhíti a fájdalmat, ad vigasztalást, gyógyulást, erőt.
A tanítványok „még abban az órában” visszaindultak Emmaus mélységéből felfelé Jeruzsálembe. Ebben nem akadályozta őket a fáradtság, és nem rettentette őket semmilyen veszély, mert vitte őket Jézus Krisztus feltámadásának valósága. Ezeknek a tanítványoknak a gyülekezetbe vezető útja megszégyenít minden kifogást, amit arra gyártunk, hogy éppen miért nem megyünk a gyülekezetbe találkozni az örömhírben.
Vissza Jeruzsálembe, találkozni az örömhírben!
Ámen.