Avagy: hogyan ünnepeljünk?

Megszámoltam, októberben 36 ünnep- vagy világnapot jegyzünk Magyarországon. Ez gyanúsan sok, hiszen a hónap csak 31 napos. A megoldás abban rejlik, hogy akadnak napok, amikre több jeles esemény is jut. Vegyük például a 15-ét! Aznap van az ölelés világnapja (dicséretes), a fehér bot napja (ez fontos!), a nemzetközi gyaloglónap (igen, tényleg kéne...) és a falusi nők világnapja (hm?). De ha 15. péntekre esik, akkor a tojás világnapja is bejelentkezik rá (a vegetarianizmus világnapját 1-én jegyezzük). Amúgy a Terézek ekkor ünneplik névnapjukat.

- A gyógyszerlobbiról és a kuruzslásról -

 

Csak egészség legyen! - biztatjuk egymást, és kincsnek tartva az egészséget, nem is csodálkozunk rajta, mekkora teret kap társadalmunkban a gyógyszeripar és az orvoslás mindenfajta ága. Felmérések szerint az USA-ban a lakosság ¾ része szenved valamilyen gyógyszerfüggőségben, és mielőtt rosszallóan csóválni kezdenénk a fejünket, tegyük hozzá, hogy itt Európában mi magyarok különösen fegyelmezetleneknek számítunk a gyógyszerhasználat terén. (Elsősorban az antibiotikumok, a vérnyomáscsökkentők és az altatók, nyugtatók azok, amelyekkel helytelenül élünk).

Itt lenne a helye egy, a gyógyszerlobbit leleplező cikknek, de ilyet olvashatunk másutt. Mint ahogy hallhatunk figyelmeztetést arról is, hogy az üzleti ággá formálódott hivatalos egészségüggyel szemben kifejlődött (vagy megmaradt) egy nem kevésbé üzleti érdekeltségű gyógyászati ág, amelyben igen nehéz elválasztani a jótékony természetgyógyászatot a sarlatánságtól. Csak példaként említjük, hogy sok-sok rákos beteg itta reménykedve a Preventa nevű, és nehéz vízként címkézett terméket, mire a gyártó céget megbüntették.

Félelmekkel, tévhitekkel és kényszerképzetekkel élünk együtt. Mert vannak dolgok, amelyekben könnyedén tulajdonítunk hozzáértést a magunk számára – ilyen az, hogy, hogyan tanítson a tanár, hogyan prédikáljon a lelkész –, de az egészségünket misztériumnak tartjuk (az is), és nagy tisztelettel adózunk a szakembereknek.

Ezek után igazán zavarba ejtő, amikor a szakemberek egymásnak ellentmondó gyógymódokat ajánlanak. Édesanyaként többen átéltük, hogy az egyik orvos leszidott minket, amiért a másik orvos utasítása szerint jártunk el. És nem is a megalázás fájt igazán, hanem a tanácstalanság és az aggodalom, mert a gyerek még mindig nem volt jól.

Mi segíthet minket, hogy ne érezzük magunkat oly árvának ebben a fehér köpenyekkel, idegen szavakkal és színes tablettákkal teli világban? Az, hogy észben tartjuk, a misztériumnak nincsenek szakemberei. Természetesen el kell ismernünk, sőt hálásnak lennünk minden felfedezésért, amit az orvosok, kutatók az emberi szervezettel, annak működésével és gyógyulásával kapcsolatban tettek!

De a felfedezéseken és eredményeken túl számolnunk kell a határokkal: nincs orvos, aki átláthatná a szervezet egészét, és aki számolhatna minden szervezet egyediségével. Az egészség megmaradt misztériumnak. Egyetlen szakértője van: az, aki nemcsak megalkotta, de szüntelenül figyeli is. Akárhány lélegzetvételünk bizonyítja figyelmét és kegyelmét.

Istent éltetőnknek és gyógyítónknak is nevezi a Biblia.

Miként segíthet minket, ha ezt elfogadjuk?

  • Először is nagyobb bizalmatszavazhatunk a testünknek. Bár a bűneset miatt sok hibával dolgozik, és az évek alatt egyre romlik, mégis többre képes, mint hinnénk. Isten úgy alkotta meg, hogy bizonyos fokig képes legyen megújulni a minket ért hatások között. Egyre több orvos vallja azt az elméletet, hogy a megbetegedés nem más, mint a minket érő testi vagy érzelmi(!) konfliktusokra kialakuló szervi elváltozások, vagyis értelmes biológiai válaszreakciók. Ha ez így van, megkérdőjeleződik, hogy minden elváltozást kezelnünk kell-e? Hiszen ha a minket érő konfliktusra reagálva a testünk elkezd egy munkát, amellyel legyőzni kívánja a konfliktust, akkor ezt a munkát nem megakadályozni, hanem támogatni kellene. Ilyen munkája a testnek például a láz, amelyet néhány évtizede még a hivatalos irányzat szerint mindenképpen csillapítani kellett, de ma már egyre több orvos tekint rá türelemmel – persze bizonyos korlátokig. Ide tartozhat a hányás, hasmenés is, amellyel a szervezet méregteleníti önmagát. (És itt is megjegyezzük, hogy figyelni kell a veszélyekre.)

    Több bizalmat érdemel tehát a testünk, és nem kell minden esetben az ügyeletre rohanni. Megfigyelhető, hogy az aggódásra hajlamos édesanyáknak mennyivel gyakrabban köt ki a rendelőben, kórházban a gyermeke, míg „lazább” szülőtársaik jóformán csak a védőoltásoknál kell, hogy bemutassák csemetéiket. (Természetesen itt sem gondatlanságra kívánunk buzdítani ezzel – kétséges esetben inkább forduljunk orvoshoz, minthogy otthon maradjunk!)
  • Másrészt, ha a szervezetünk a betegséggel egy konfliktusra reagál, akkor nem elég a tünetekkel foglalkoznunk! Legfontosabb dolgunk a feltárás: mi az a konfliktus, ami a mélyben dolgozik? (A fizikai és kémiai hatások mellett ez lehet egy veszteség, túlhajszoltság, bűn...) Rálelhetünk-e, tehetünk-e ellene valamit – és ez a kérdés nem a könnyen bekapható bogyókhoz vezet, hanem a Legnagyobb Diagnosztához, azután akár komoly életmódváltáshoz.

  • És itt jön az a fogalom, amellyel a legtöbb bajunk van, amelyet magunkhoz méltatlannak tartunk, amelyet kedvünk, szabadságunk tolvajának vélünk: a fegyelem. Az egészséges életmód csodálatosan megalkotott testünk rendeltetésszerű használata. Alapjait (a helyes táplálkozás, a sok mozgás, a munka és pihenés megfelelő ritmusa – sőt, ide sorolnám az erkölcsös életet is) már kisiskoláskorban tanítják, és bőségesen kapunk róla később is információt, hiszen az egészséges életmódról divat beszélni. Ám kialakult az a vélemény is, hogy az egészséges életmód kellemetlen életmód. Nem kétséges, hogy jár lemondásokkal, amik – különösen kezdetben – nehezünkre eshetnek, de érdemes meghallgatni azok beszámolóit, akik nekivágtak: mennyivel jobban érzik magukat a szabályok betartása mellett! Ám ők kevesen vannak, a legtöbben diétára, mozgástervre fittyet hánynak. Hogy jobban kifejezzük a véleményünk: tespedtek vagyunk! (E tekintetben az orvosok egy kissé tényleg osztoznak az isteni mivoltban: csodákat vár tőlük a nép, de engedelmeskedni, és az utasításokat fegyelmezetten követni nem akarja.)

Kimondhatjuk-e mindezek után, hogy az Istenben bízó ember egészségesebb ember? Talán így lenne, ha Isten is az egészséget tartaná legfőbb kincsünknek. De ő nem azt tartja annak. Bár figyelme komplex, egészségünknél drágább neki a jellemünk és örökké tartó jólétünk. Ezért nem hárít el minden balesetet, fertőzést, ezért kérhet minket akár a testünk beáldozására is egy nemes szolgálatban. Ezért vannak betegségek, amelyből nem gyógyítja meg a hozzá imádkozót.

De egyet mindenképpen kimondhatunk: az Istenben bízó ember békességgel bír. Akár egészséges, akár beteg, akár a halállal néz szembe. Ezért bír annyi józansággal, hogy ne érezze magát a gyógyszerlobbi markában, és ne kapkodjon a csodadoktorok, szenzációs és eddig titkolt kezelések után.

Az Úr a te gyógyítód – mondja a Szentírás. Betegségeink sem az ő kompetenciáját sem az ő jóindulatát nem tudják megcáfolni. Ideje imádkozni.

- A boltzárról -

Azokban az ínséges időkben (ez az ínséges idő egy évig tartott), amikor vasárnap nem lehetett vásárolni (csak kisebb boltokban), úgy tűnt, az egyik legfőbb probléma, hogy miként oldhatnánk meg az égető szükségként és hirtelenjében felmerülő hiányokat. Elfogy a kenyér, a vécépapír, éppen vasárnap. Mi legyen? A panaszok sokasága azt jelezte, hogy ez húsbavágó kérdés. Ám volt, aki talált megoldást, hadd idézzünk most egy ilyen bejegyzést: „Nekem megvan az a különleges képességem, hogy tudom, mi kell a hétvégére, és megveszem szombaton. Immár 14 éve. Tiszta scifi.”

Mások arra hivatkoztak a boltzár elleni tiltakozásul, hogy ők vasárnap szoktak, vasárnap tudnak vásárolni. És senki ne szabja meg nekik, hogy mikor kell vásárolni.

Sokan azért követelték a boltok nyitvatartását, mert azt mondták, amúgy sincs idő a hajtás közepette megállni. „Vasárnap meg nem pihenünk, akkor készítem föl a gyerekeket a következő hétre.” - mondta egy édesanya.

A döntés tavasszal nagy ünneplést kísérve született meg: s ma már vasárnaponként újra várnak minket az üzletek. Minthogy a nép végül is nem szavazott, hát az sem derült ki, mennyien örülnek vagy bánkódnak a dolog miatt. (A kereskedelemben dolgozó barátaink csendes lemondással fogadták a hírt.) Idővel a kutya sem fog arról beszélni, mi lenne jobb.

Mi mégis szóba hozzuk a vasárnap kérdését – nem mintha küldetésünknek tartanánk, hogy felelevenítsük a viszályt és harcoljunk a kötelező pihenőnapért, hanem mert a ma már elhalkult, de nemrégiben még heves vita valami sokkal fontosabbról szólt, mint a boltzár.

Arról, hogy a magyar ember nem tud mit kezdeni a vasárnappal.

Vagy talán mégis, hiszen így nevezte el: a vásár napja. S ha nincs benne vásár, hova lesz a nap?

Alig merjük ezzel kapcsolatban megemlíteni a teremtés rendjét – hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat, de a hetedik nap...! - hiszen gyanakvó társadalmunkban mindenki tudta, hogy erre megy ki a játék. Sokan okosan, elszántan meg is mondták: juszt sem fognak vasárnap templomba menni. Tényleg nem jöttek.

Ám szeretnénk mégis idecitálni azt a bizonyos negyedik parancsolatot, mert talán kevesen tudják, mit csomagolt bele Isten.

A hetedik nap ajándékát. Nem egy törvényt, amely lopja a jogainkat, az időtöltés és az akarat szabadságát, hanem egy ajándékot. Ami – ha csak a kevésbé gazdag oldalát nézzük - a bioritmusunkat óvja, vele az egészségünket.

A ritmus gondolata tökéletes. Mert valószínűleg mindig voltak, akik a hét napból hetet (nyolcat) dolgoztak volna, és mindig voltak, akik hármat. Isten igazságos volt. Hangyaszorgalmúak és művészlelkek, főnökök és munkavállalók iránt is. (Merthogy a negyedik parancsolat külön kitér a foglalkoztatottakra is!)

A pihenőnapot persze ki lehet adni hétköznap is, de a ritmus már megtörik, regenerálódásként sokkal kevésbé hatékony, ha mindig máskor kell pihenni. Az együttlétet pedig végképp megnyirbálja. A családok védelme kimondott célja volt a törvény megfogalmazóinak, és meglehetősen sok kritikát kaptak miatta. (Kezdve onnan, hogy sokaknak nincs pénze vasárnap bábszínházba vinni a csemetéit, odáig, hogy mi jogon kényszerítjük vasárnap munkára a bábszínház dolgozót.) A boltzár kapcsán kiderült, hogy mi magyarok nem szeretnénk több időt tölteni a családjainkkal. Mert nem tudunk mit kezdeni egymással.

Ha már adott a nap, amikor nincs iskola, óvoda, hát a legvonzóbb családi program a vásárlás. Számos riportban vallottak az édesanyák arról, hogy családjuk számára ez az együttlét legpraktikusabb és legkellemesebb formája, és hogy a gyerekek mennyire igénylik ezt a programot. Sok gyerek játszóházba is kerül ezalatt (valóban izgalmas hely, bár talán az együttlét fogalma sérül).

A vásárlás jótékony hatásairól valló emberek nem álszent agitátorok, egy igen hitelesen élő csoportról van szó, hiszen a munkaszüneti napokon az üzletházak olyan népes tömeget és olyan élénk társadalmi életet mutatnak fel, amivel nem vetekedhetnek a parkok és kulturális intézmények, a templomokat ne is említsük.

Vagyis eljutottunk oda, hogy a vásárlás szükségszerű és hasznos tevékenysége szórakozás, családi összetartó erő, népünnepély lett.

Jézus igen szelíd emberként járt a földön. Közismert, hogy egyszer hozták ki a sodrából: mikor a templomba ment, és azt látta, hogy az emberek boltot csináltak belőle. Most nem tesszük ennyire próbára a türelmét: a boltokból csináltunk templomot. Vasárnaponként bevonul a nép a szentély hatalmas, ablaktalan, termeibe. Csodálja a festett ikonokat, amelyek megtanítják miként kell élni. Követi a hirdetett igét. Megerősödik a tömeg erejétől. Neveli gyermekét. És áldoz. Valódi elkötelezettségéről tanúskodva óriási összegeket áldoz. Vagy éppen az özvegyasszonyi két fillérjét adja oda.

Ostort ragad-e Jézus? Vagy rájött, hogy nem versenyezhet a multik színes szolgáltatásaival? Egyáltalán hogyan tölti ő a vasárnapjait? Tényleg, miként tölti vasárnapjait manapság a Mester? Hisszük, hogy ugyanúgy, mint korábban, hiszen ő tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Elég részletes beszámolók maradtak fent Jézus vasárnapjairól (akkor szombatjai voltak): gyógyított, mentett, beszélt; vagyis orvos volt, mentős, tűzoltó, lelkész minden, akinek tényleg dolgoznia kell vasárnap, és fittyet hányt a szabályokra, hogy mások szerint mire való a hetedik nap. Azt is mondta, hogy ő ura a hetedik napnak. Kevesen tudják, hogy leginkább ezzel húzta ki a gyufát, és jórészt a hetedik nap miatt tették a keresztre.

Félreértette őt az, aki azt hiszi, Isten a legnagyobb agitátora a boltzárnak. Hogy Isten meg akar minket szegényíteni, és be akar hajtani minket az árusoktól megtisztított, kongó templomaiba. Jézus azt mondta a a vasárnapról (persze szombatnak nevezve), hogy az értünk van. Egy nap, ami ajándék nekünk. Isten megáldotta ezt a napot, másként fordítva: boldoggá tette.

Isten többet akar, mint egy kormányrendelet. Meg akar tanítani minket vasárnapot tartani. Együtt lenni a családtagjainkkal. A barátainkkal. Boldognak lenni.

Szívesen gondolkozik velünk vasárnap, alkot velünk, kirándul velünk – szívesen csinál mindenfélét, amit nem szoktunk hat napon át. Mert tudja, hogy szükségünk van rá, hogy a hetedik nap más legyen, mint a többi. Szükségünk van aktivitásra, intimitásra, spiritualitásra.

Az, hogy nem erre vágyunk vasárnap reggel, az nem azt jelenti, hogy nem erre van szükségünk. Vonzóbb lehet a tévé előtti fotel és a kijárt útvonal a szétnyíló üvegajtókig és azon túl. Főleg, ha ezt szoktuk meg. De azért nem erre van szükségünk.

A gyereknek még kevésbé. Akkor sem, ha ő is ezért nyafog.

Létezik egy boldogabb vasárnap. Nem csak bolt nélkül. Lecke nélkül is. Fűnyírás nélkül. Másként élve. Aki erre rászokik, ezt szereti meg. Ez a másfajta vasárnap kóstoló a mennyből.

És itt most hadd válaszoljunk annak a riportbeli édesanyának, akit arról kérdeztek, a rosszemlékű egy év alatt, hogy ha már zárva vannak a boltok, szóba jöhet-e a templom. „Majd ha lesz a templomban játszóház, akkor megyünk. Addig nem.” - szólt a felelet. Nos, nálunk a mi gyülekezetünkben van játszóház. A pici gyermekekkel érkező mamákat kihangosítással rendelkező, kanapékkal teli szobával várjuk az istentisztelet ideje alatt. Ugyanakkor nagyobbacska gyermekei korosztályuk szerint három csoport foglalkozásán vehetnek részt. A család együtt énekelhet. Sőt rendszeresen szoktunk együtt ebédelni is, sokan, finomat. Az egy jó nap.

- Avagy ki teszi jól: aki megy vagy aki marad? -

 

Még az „Apának leni jó!” hirdetéshez címezve találtam rá a mondatra: „De nem itthon.” Vajon tényleg olyan rossz Magyarországon, hogy már az apaság sem az igazi nálunk? A kérdésről beszélgetve kiderült, hogy többünk családját érinti a téma: gyermekeink, testvéreink vannak külföldön, ki tudja meddig, ki tudja, hazatérnek-e egyáltalán.

Próbáltunk mérleget vonni, s úgy találtuk, hogy valóban többet lehet keresni számos országban, s valóban több marad a zsebben még akkor is, ha az adott országban a kiadások is magasabbak. Valóban megéri külföldre menni tanulni – amint azt már a reformáció idejében is megtették a magyar fiatalok, akik nélkül protestantizmus talán el se érte volna hazánkat. Tanulni az egyetemeken tudományt, és tanulni a munkahelyeken munkamorált. Valóban vannak lehetőségek, amelyek külföldön elérhetőek, nálunk nem.

És persze ott van a mérleg másik serpenyőjében a gyökerek, kapcsolatok szakadása, a jöttment identitás.

Mi lehet a mérleg eredménye? Billegés. Billegni fog a mérleg mindaddig, míg azt méricskéljük, menyit kell befektetnünk, és mennyit nyerhetünk itthon illetve külföldön, s hol kapunk végül többet.

Ám van egy másik másik kérdés is, amit méricskélhetünk. Az, hogy hol adhatok többet. Nagyon naivnak, akár álszentnek is tűnhet a kérdés feltevése, de nem az. Valójában ott gyökerezik a cím felvetésében: hol boldogulhatnék jobban? Ott leszek boldog, ahol több kerül a zsebembe, vagy ott, ahol érzem, hogy szükség van rám, ahol hasznos vagyok? Nagyobb boldogság adni, mint kapni.

Önmagában persze a hasznosság kérdése sem fogja eldönteni, hol boldogulnánk jobban, s úgy tűnik, Isten sem jelöl ki egyetlen utat. A Biblia nem ad alapot arra a fajta hazafiságra, ami manapság oly divatos lett. (Isten népének történetében az élet védelme megelőzte a hazához való ragaszkodást, és a szétszórattatás, az üldözöttek elvándorlása nem csak szomorúsággal, de áldással is járt Isten tervében.) Pál pedig azt mondja, nekünk a mennyben van polgárjogunk. Ezért a keresztyén ember egyszerre hontalan ezen a földön és egyszerre világpolgár – azaz mindenhonnan hazavágyik (a mennybe), és otthon van mégis mindenütt, akárhova megy. Így vállalja az üldöztetést, és így indul misszióba. S bárhova ér, ott építkezik. Jeremiás az idegenbe hurcolt embereknek írja Isten üzenetét: Építsetek házakat, és lakjatok bennük! Ültessetek kerteket, és egyétek azok gyümölcsét! (...) Fáradozzatok annak a városnak a békességén, ahová fogságba vitettelek benneteket, és imádkozzatok érte az Úrhoz, mert annak békességétől függ a ti békességetek is! (Jer 29:5,7)

Ezért nem is azt tartjuk olyan szomorúnak, ha fiataljaink felkerekednek és messzire mennek, hanem ha fiataljaink azt az egyetlen kérdést viszik magukkal, „hol kapok többet?” Önzésükért azonban hamis dolog őket szidni, mert jórészt a mi generációnktól tanulták. Számos családban, ahol a csemetéik „naivan” tanítók, ápolók akartak lenni, a szülők maguk szólták le őket: „azzal nem lehet keresni”. És oda jutottunk, hogy méltatlanul lenézett nálunk minden segítő szakma.

Ezért azt kívánjuk, menjenek bátran a mieink külföldre – és tegyék jobbá a világot! Lehet menni pedig nem csak nyugatra, de keletre is, délre is, ahol várják az önkénteseket, ahol országnyi szigeteken nincs orvos.

Menjenek a mieink külföldre, és hozzák haza, amit tudnak, hogy jobbá tegyék hazánkat! Így járták be ifjaink régen is az okos nyugatot, így hozták haza a 16. századi deákok a protestantizmust, a 19. századi ifjak a reformtörekvéseket.

Aki pedig hazajön, vagy aki mégis itt maradt – azt mi jó szívvel biztatjuk, ne csüggedjen! Nem is olyan rossz hely ez a mi országunk. Sokan vagyunk, akik szeretünk itt élni. No persze, morgolódunk mi is hol ezért, hol azért, mégis úgy látjuk: földi helynek éppen megteszi ez a vidék. Sőt!

Nem is olyan régen kaptak szárnyra a hírek arról az országról, ahol – a felmérések szerint – ma a legmagasabb az életminőség. Ez az ország Norvégia. Célpontja most is sok kifelé igyekvő magyarnak. Minket azonban elborzasztanak a napvilágra került intézkedések, amiket a norvég gyermekvédelmi hivatal hozott. Elborzaszt a jogtalanságuk, elborzaszt az állam diktatórikus fellépése. Borzadunk attól, hogy hasonló essék meg velünk. És örülünk, ha itthon csak morgolódnivaló akad.

Kiket mond Jézus boldogoknak? A lelki szegényeket, a sírókat, a szelídeket, az igazságra szomjazókat, az irgalmasokat, a tiszta szívűeket.

Ezen az alapon igen, lehet boldogulni Magyarországon!

1. oldal / 3

Gyülekezetünk elérhetőségei:

Címünk: 2360 Gyál, Zrinyi u. 33
Telefon: 06-29-340-531
E-mail címünk: hivatal@gyaliref.hu
Az egyházközség számlaszáma: 64400044-10408234
A lelkész hivatal nyitvatartási ideje: Kedd-Péntek: 16:00-18:00


Térkép:

 

Copyright © 2013 Gyáli Református Gyülekezet. Minden jog fenntartva.

A Joomla! a GNU/GPL licenc alatt kiadott szabad szoftver.
Fordította a Magyar Joomla! Felhasználók Nemzetközi Egyesülete

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Hétköznapok ünnepei

Gyáli Református Egyházközség (@gyaliref.egyhaz) által megosztott bejegyzés,

© Gyáli Református Egyházközség. Minden jog fentartva.
Free Joomla! templates by Engine Templates
A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa.
Ok